A csend...

A csend…                                                                             írta:Makai Attila

                                                                                              2018-03-07

Az apám beteg lett. Ott ültem sokáig az ágya mellett. Nem volt magánál. Beszélni volt kedvem. Tudom, hogy nem volt magánál, de én most akartam elmondani neki valamit. Amit igazán még nem fogalmaztam meg. Csak az érzéseimet szerettem volna szavakká váltani, de a szavak nem jöttek ki a számon. Megköszöntem volna neki mindent, hisz ő tanított meg szeretni, ő vezetet át a gyermeki életemen. Talán elmondtam volna, hogy mennyire kevesebb lennék nélküle, mennyire többé lettem miatta. Hogy a hősöm volt, akire felnézhettem. De most a hősöm, köpenyétől és állarcától megfosztva, itt fekszik ezen a betegágyon. Az arca halovány, mintha költözne, egy másik világba.

Anyám ott kornyadozott mellettem, a szemei vizslatták, hátha apám nyitott szemével találkozhat.

Szilveszter éjjele volt.

Másnak bulizós napot hozott, ez a nap, nekünk a bulizás, itt jutott apám betegágya mellett.

De nem bántam egyetlen táncos pillanatot, amit elvesztegettem. Itt lenni több volt, mint bármelyik csillogó trombitát tülkölő, és rakétákat bámuló pillanatnál.

Apám kinyitotta a szemét. Anyám, és én úgy csaptunk rá a betegre, mintha futóversenyen lennénk, ahol minden századmásodperc számít a befutónál. Apám szemével jelezte, hogy jól van. Anyám könnye kicsordult. Talán az első könnye ma. Az idegesség, a féltés, és a lehetőség, hogy élete egy részét veszítheti el, felbátorította és eddig nem sírt, nem könnyezett, de most nem tudta türtőztetni magát, és mint boldogságcseppek, gördültek le anyám szeme sarkából és csorogtak végig az arcán. Anyám, hogy ne lássa senki a könnyeit, az orvosért indult. Apámmal kettesben maradtunk.

Az ezernyi gondolatból, amit beszélni szerettem volna, a múlté vált. Elveszett.

Visszagondoltam gyermeki első emlékeimre, amikor még nagy barátok voltunk. A hősöm volt. Aki felé, egy életcélom volt, megfelelni. Emlékszem apám szavára, ahogy mondta, hogy végig beszélgetjük az egész életet. Pár év, vagy évtized folyamatosan falat emelt közénk. Ő nem kérdezett, és én sem faggattam semmiről. Most 40 éves beszédéhség a jussom. Próbáltam gondolataimban mentegetni, és minden körülményre fogni az elrepült idő meg nem beszélt és ki nem mondott szavait, de mind hiába. Feleslegessé vált. Apám röpke kis mosolya, talán mindent megértett és megbocsájtott. Takargatni kezdtem, mintha ő lenne a gyermek és én, mint apa fognám sorsát. Néztük egymást szótlanul. A beszélgetésből sem maradt más nekünk, csak a csend.