A dzsungel

A dzsungel                                                                            Írta: Makai Attila

                                                                                              2023-06-10

A dzsungel, az dzsungel. A dzsungel, bárhol is tud létezni. Ezt a megállapítást, már szüleim is sokat mondták kiskoromban, mikor a szobámba léptek. Én mégis, a Tarzan könyveket olvasva, nem láttam semmi összefüggést, a szobám, és a dzsungel között. Mégis elfogadtam, és az évek múlásával beláttam, hogy igazuk lehet. Még a nagyváros közepén is lehet dzsungelról beszélni. Tudom, sokan mondják, lehet beszélni a dzsungelról, csak nincs semmi értelme. Mármint a dzsungelnek van, csak annak nincs értelme, hogy beszéljünk róla. Pedig, ha tudnák azt, amit én láttam, rögtön megváltozna a véleményük.

Az egyik nap, reggel, még hajnalként pislákolt az ablakon befelé, a nap, mikor megszólalt a telefon. Kicsit álmosan, de álomtól mentesen vettem fel a telefont.

-     Igen tessék – dörmögtem bele.

-     Most. – jött a válasz.

-     Tessék?

-     Most…

-     Mi van?

-     Most sze-sze-sze… - dadogta a hang.

-     Mit akar?

-     Most sze-sze-sze-ret-nék…

-     Hagyjon aludni…

-     De-de-de-ne-ne-ne…

-     Most akkor igen, vagy nem?

-     Ne szó-szó-szórakozzon velem, mert szá-szá-szájon vágom.

-     Mondja, mit akar?

-     Mon-mon-mondanám, ha engedné.

-     Akkor mondja.

-     Jö-jö-jön ki és bontsa el a lépcsőt.

-     De kérem, én szobafestő vagyok.

-     Ké-ké-kérem, ne di-di-dicsekedjen. Most jön, vagy sem?

Éppen nem volt maszek munkám, meg egy kicsit érdekelt is a dolog, hogy milyen lépcsőt akar eltávolítani. Ezért ráálltam.

• Rendben, ma délután, meg tudom nézni.
• Ne né-nénézze meg, hanem csi-csi-csinálja is meg.
• Kora délután, elnézek és felmérem, a munkát.
• Ne mé-mé-mérje fel, hanem csi-csi-csinálja.
• De…- próbálkoztam.
• Ni-ni-nincs de…
• A címet kérem.

Elárulta a címet, és lelkemre dadogta, hogy siessek, mert már nehezen bírja. Azt nem mondta, hogy mit, csak annyit, hogy nehezen bírja.

Kocsival mentem a helyszínre, de a telefonálótól kapott instrukciók miatt, a kocsimat le kellett tennem a szomszéd utcában, és gyalog közelítettem meg a házat. Az utcába lépve, meghallottam, hogy a madarak csicseregve dicsekedtek egymásnak, a napsütéses szép idő miatt. Az utca csendes volt a madárénektől leszámítva. Sehol egy flexelő őrült, vagy egy füvet nyíró hang. Még kutyák sem ugattak.

Egymás mellett sorakoztak a „Kádár kocka házak”. Az első ház, ami mellett elhaladtam, fehér színben pompázott. A második házat, a bugyi rózsaszín különböző árnyalataira festették. A harmadik ház mellett elhaladva, amin csak vakolat szürkélett, már láttam az én célomat. Egy teljesen feketére festett, toronnyal ellátott ház. A papíromat megnéztem, és lepontosítottam, de nem tévedhettem. Igen. Ebbe a fekete házba kell mennem. A kerítés lécei között belestem, de nem igazán láttam semmit. A vakolt házból kisietett a szomszéd. Kissé szakadt otthonkájában odacsoszogott a kerítéshez, és a rácsot megfogva, próbált a szemembe nézni. Őkancsalsága, ahogy neveztem volna a hölgyet, ha nem lettem volna tapintatlan, a kerítésen keresztül, a száját kidugva felvilágosított, hogy az itt lakó idős ember, igazán rendes, kedves, titokzatos, és teljesen elmebeteg. A megnyugtató közlés után, csoszogós papucsával visszasietett otthonába, körbe lesve, mint aki azt keresi, meglátta-e valaki. Úgy éreztem, a szomszéd által diagnózisként kiállított, elmebeteg jelzője, kicsit a diagnosztára, a szomszédra is vonatkozhatott.

Oda léptem a kapuhoz. Elkezdtem keresni a csengőt, de sehol sem találtam, ezért a telefonon szerettem volna segítséget kérni. Gyorsan pötyögtem a számot. Az első pár csengetés, már lehet, hogy rutinként a semmibe veszett. A hetedik csengésnél, gondoltam, szétkapcsol a központ. A nyolcadik csengés megnyugtatott. Tudtam, innentől, már bármennyit csengethetek, úgy sem fogja felvenni senki. Talán le van halkítva? A tízedik után, már latolgattam, hogy elindulok haza. A tucatot vártam. A tizenkettediknél, már a telefonom kikapcsolását kutattam, mikor a kapu másik oldaláról, egy hang megszólalt.

• Miért nem nyomja a csengőt?

Azt hiszem, ez az ember elfelejtett dadogni. Jó kúrát tarthatott, ha reggel óta meggyógyult. A hang alapján, felfedezni láttam a drága ébresztőmet, aki ide invitált. Nem tudtam szólni.

• Na, mi van? Miért nem csenget?
• Nem találom a csengőt. – próbáltam, csak a kérdésre válaszolni.
• Pedig ott van.
• Hol? – szökött ki belőlem a kérdés.
• Ahol, még nem kereste. Jól látható helyen. A kapu bal oldalán, van egy megrepedt léc. Ott kell benyúlni és kitapintani a csengő nyomógombját. De hiába keresi. Kikapcsoltam a csengőt, hogy ne zaklassanak azok az emberek.

Nem latolgattam, hogy visszakérdezzek erre a kifejezésre, hogy „azok az emberek” Inkább a feladatra koncentráltam. Bejutni és megtekinteni a lépcsőt, amit el kell bontani.

• Akkor, hogy jutok be? – kérdeztem.
• Már az őskorban kitaláltak, egy máig is használható eszközt, a kilincset. Lenyomja, és belép… - gúnyolódott.

Micsoda gondolatok tekeregtek a fejemben. Ha elárultam volna, talán a szomszéd rólam is kiállított volna egy tanusítványt. A legélesebb gondolat azt súgta, inkább ne kockáztassak ezzel az ősi találmánnyal, és a gyógymóddal, inkább meneküljek. De nem tudtam mozdulnia lábaimmal.

-     Na. mi van? – tudakolta – Nem megy? – próbált ismét gúnyolni.

Lenyomtam a kilincset. A kapu nyikorogva kitárult. Egy kis ember állt a kapuban. Középen kopaszodó, fekete ruhába öltözött törpe.

• Máris késett. Tudja, milyen nap van ma? – elfordult, de közben mutatta feje fölött, hogy kövessem.

Csak a hátát láttam, a kis embernek, és a mutatóujját, amivel, csak intett, hogy kövessem. Egy nagy betonból kiöntött lépcsőn vezetett fel. Az apró lábait megterhelte a lépcsők lépdelése, de nem pihent meg. Lépcsőzött, a korlátot markolva. Egyik lépcsőt vette, a másik után. Nem mertem kérdezni, a földszinti két rácsal ellátott bejáratról, inkább mentem, lépcsőztem utána.

• Mi van? Még süket is? – mondta a lépcsőzés közben.

-     Nem vagyok süket, csak…

• Mindig csak ez a „csak”. - szakított félbe – Az emberiség, legnagyobb hibája volt, hogy kitalálta ezt a szót. A kisebbrendűségét jelzi; a választási lehetőségek hiányát. – hirtelen megfordult - Emberi nyelven nem tud?
• De, csak…
• Nem tudja elfelejteni ezt a „csak” -ot?

A bosszankodó arckifejezése, teljesen eltorzította, az amúgy sem kedves vonásait. Nem tudtam szólni. A hangok bent rekedtek a torkomban.

–    Látom, beszélni sem tud. – fordult vissza, és újra feltette ujját a feje fölé, és mutató mozdulatokkal mutogatta, hogy kövessem. Felértünk a lépcső tetejére. Ismét rácsok. Egy elmegyógyintézeten sincs ennyi rács, mint ezen a házon. A kis ember sokáig bíbelődött a lakatokkal, és zárakkal. A házba belépve, elég komor papírraktárban érezhető szag fogadott. Azon gondolkoztam, mihez is hasonlít, a múltamból, ez az áporodott szag. Talán, gyermekkoromban éreztem, az iskola pincéjében, ahova a papírgyűjtéshez hozott, spárgával átkötött újságpapírokat tárolták.

A kis ember, hét zárral és egy lakattal zárta be az ajtót mögöttünk, majd engem kissé fellökve, mintha útban lennék, elment mellettem és az előszoba ajtóhoz lépett. Kicsit hátra sandított, hogy figyelem-e. Az övéről lelógó kulcsokat nézegette, majd az egyik kulccsal, kinyitotta a szoba felé vezető ajtót. Az ajtó, nyikorogva nyílt ki. Nem volt időm nézelődni, mert, idegenvezetőm úgy kezdett viselkedni, mint aki fél, hogy meglátja valaki. Körbe nézve, gyorsan betessékelt a szobába. Amíg visszazárta az ajtót, addig körbe pillntottam. A szoba, tele volt újság-, és könyv tornyokkal. Kézzel írott század előtti megsárgult papír kötegek hevertek egy nagy íróasztalon bekötve szalagokkal. Régen ez a szoba lehetett talán a fogadó szoba. A ház, egyre másra mutatta volna meg magát, ha a papírtornyok, nem takartak volna el, talán mindent. Ezen papírtornyok között, kis folyosókon lépdeltünk. Mintha kiállításon lettünk volna, úgy léptünk be, az egyik szobából a másikba. Volt olyan helység, ahol a napfény csak derengett, a sok könyv között.

Vezetőm, egy belső falépcsőhöz invitált, még mindig a feje fölé emelt integető ujjával.

Követtem, a nyikorgó lépcsőkön. Az emeleten, négy csukott-, és egy félig nyitott ajtó fogadott. Egy koszos, talán sosem nyitott tetőtéri ablakon beszűrődő fény világította meg a szürke falakat. Nem engedte, hogy sokat nézelődjek. A félig nyitott ajtót célozta meg. Betessékelt, majd az ajtó előtt még egyszer körbe nézett, mintha keresne valakit. A szobában, egy asztal-, egy szék-, és egy ágy volt található. Itt nem voltak papír tornyok, csak egy kopott könyv hevert az ágy mellett, a földön. Az ablakon, egy földig érő bársony, bordó, rendkívül koszos függöny fogta fel a bejutó fény felét. A másik felén , a függöny, leszakadhatott. A fa karnis ugyanis eltörve, ott lógott a függöny társaságában.

A székre mutatva jelezte, hogy üljek le. Ő az ágyon foglalt helyet.

-     Azt akarom, hogy elbontsa a lépcsőt, ami ide vezet fel.

-     De én egy szobafestő vagyok. – próbálkoztam.

-     Nem lehet mindenki professzor. – viccelődött mosolymentesen.

-     De nekem nincs meg hozzá a…

-     Csak a kifogások. – vágott közbe. – Azt hiszi, nem tudom kifizetni?

-     Nem, csak…

-     Már megint a csak…

-     Jó, de…

-     A „de” sem jó. Most meg tudja csinálni, vagy sem?

-     Tulajdonképpen, miről is van szó?

-     A betonlépcsőről…

Maga elé nézett és halkabban mondta tovább.

• Nem akarom látni a szomszédokat. nem akarom látni az embereket. sőt senkit sem akarom látni.
• De akkor…
• A de… - és felemelte a mutató ujját, mint egy pedellus, aki tanítványát szeretné megróni. Mélyen a szemembe nézett. – Nem akarja megcsinálni?
• De értse meg… - próbáltam ismét.
• Megint az a rohadt „de”. Nem tudja elfelejteni? Hát milyen ember maga? Egy rohadt percig nem tud, kifogások nélkül élni?

Én kisdiákként ültem ott abban a kisszobában, azon a kisszéken. Már-már jelentkezni szerettem volna, mielőtt megszólalok, de mégse tettem, csak kiböktem a kérdésemet.

• Egy kérdésem, azért még lehet?

Mutatta, hogy előttem, a kérdés feltételének lehetősége. Én próbáltam, minden szavamra odafigyelni, amit kimondok.

• Miért a lépcsőt akarja eltávolítani? Miért nem a kerítést emelteti magasabbra?
• Maga nem értheti. A lépcső, egy olyan híd, ami összeköt engem, a világgal. A világ összes pojácáival. Ha a kerítést emelem, akkor csak nem fogom látni őket. Ha a lépcsőt szüntetem meg, akkor soha többé, nem tudnak átjönni a hidamon. Soha többé nincs lehetőség, hogy ide betegyék a lábukat.
• De ennek más módja is van, mint a lépcső elbontása.

Láttam, a feje elkezdett vörösödni.

• Maga is olyan…
• Milyen is?
• Azt hiszem, nincs mit beszélnünk – állt fel a kis ágyáról. Viszont látásra.
• De…

A feje még vörösebb lett.

• Vi-vi-viszont látásra. – mondta erőltetettebb hangon és a kijárat felé mutatott. – Sa-sa-sajnálom, nem ezt hall-hallottam magáról. – mondta, ismét dadogósra véve a beszédét. Többet nem szólt, miközben a dzsungelen keresztül kerestük a kiutat. Nem tudom, mi volt az, amivel megbánthattam, de láttam engesztelhetetlen. A hét zárat és a lakatott kinyitotta, de nem nézett rám többet. A bejárati ajtón kiléptem, és visszafordultam, hogy köszönjek, de az ajtó becsapódott az orrom előtt. Utána, még hallottam a zárak becsukását. Engem, nem szoktak kirúgni, de most ott álltam, mint egy kisiskolás, akit kicsaptak. Elkezdtem a bontásra szánt lépcsőn lemenni. A ház ablakaira, még egy pillantást vetettem, hátha megszán a pedellus, és megmagyarázza, hogy mi is volt ez, de senki sem invitált vissza. Folytattam a lépcsőzést. A szomszéd, még mindig leselkedett az ajtajából, de még ő sem szánt meg. És nem magyarázta meg, az előzőeket.

Két nap múlva, véletlenekből kifolyólag, arra járt utam, és láttam, amint egy darus autó, a nagy betonlépcsőt kitépi a helyéről, és mintha egy nagy óriástól tanulta volna, eldobta, az udvarba. A fekete ruhás férfi, a toronyból örömtáncot járva ünnepelte, a látványos befejezést. A kocsimmal a következő utcán elkanyarodva, még visszanéztem. Búcsúztam, a józanésztől.

Zárszóként, még nyitva hagyok egy gondolatot.

A dzsungel, az állatairól is híres lehet. Valaki meg tudná nekem mondani, ez a dzsungel, hány állatot tartalmaz?