A hátsó ablak
A hátsó ablak írta: Makai Attila
2020-09-19
Mit is lehet mondani akkor, amikor egy emberrel kétszer találkozom, és mind a két alkalommal, az életének fordulópontjához ért. De talán nem is ezzel kellene kezdenem…
Tavaly egy esküvőre hívtak fotózni. Az egyik ismerősöm ajánlott a párnak. Sok előkészületben tudtam segíteni, az ötleteimmel, de az igazi nagy munkát, mégis a pár hozta össze. „Ifjú pár”, ahogy szokták mondani, az esküvőkön az sosem a korra, az életben eltöltött évekre vonatkozik, hanem a lélek, a lelkek fiatalságára.
A menyasszonyról csak annyit árulnék el, hogy az ötvenes éveiben él, mégis, mint egy kis kamasz tud örülni az életnek, a barátoknak, a családnak. Egy dolgot még elárulhatok róla: Legalább 20 szálat letagadhat abból a gyertyamennyiségből, amit a tortájára tesznek a születésnapján.
A vőlegényről sokat nem árulhatok el, de annyit biztosan, hogy ő, azaz ember, aki, ha valamit a fejébe vesz, azt minden úton véghez is viszi. A jó kedvét nehezen lehet széjjel tépni, nehezen lehet elrontani. A házasulandók, első szerelem minden romantikájával, és odaadásával szerették egymást, amit az életük elején éreztek, az végigvezette őket az egész életükön. Még tini korukban ismerték meg egymást, és szerettek egymásba. Akkor egy felsőbb hatalom szétválasztotta őket, de egy élet leélése után, egy másik felsőbb hatalom össze is hozta őket.
A vőlegény ötlete volt, hogy házasodjanak össze. De nem csak úgy tessék-lássék módon, hanem, meg akarták adni a módját, ezért nagy látványos esküvőt szerveztek. A jó hangulat biztosítva volt, hisz a gyermekkori barátok, és a rokonok, mind igazi mulatós, sztori mesélős emberek voltak. A fotók is jól sikerültek. Igazi, boldog menyasszony, vőlegény és társaság nézett vissza a fényképekről.
Eltelt nyolc hónap. A közösségi oldalt böngészve, az akkori menyasszony oldalán, a nyaralós képek helyett, fekete fejléc köszönt vissza. Nem értettem, és pár napig, meg sem tudtam az okát. Erőt véve magamon, egy rövid levélben faggattam a volt menyasszonyt. Két szavas válasz volt, amit visszaírt. „Pisti elment”.
Felhívtam, beszéltünk.
Pár nap múlva, már egy temetésre készülődtünk. Az esküvőn készült egyik kép lett kiválasztva a dicső napra, hogy az emlékeinkbe idézzük, mosolygós énjét, bohóckodó jellemét. Ezt a képet tették a ravatalra az urna mellé, amiben a hamvai voltak összegyűjtve. Nagyon meleg vénasszonyok nyarát hozta a készülődés és a temetés napjai. Mégis, mindenki feketében kísérte az elhunytat végső nyughelyére. A katolikus pap, szép beszéde előtt, még a menyasszonyból vált özvegy búcsúlevelét olvasták fel, amiben elbúcsúzott párjától, élete szerelmétől. A temetés után, nem széledt szét a tömeg, mintha moziból jönnének, hanem együtt maradt vigasztalásként elkísérték haza az özvegyet. Bármennyire is sokan talán elítélnék a gyászolókat, mégis ők, a boldog fiatalságról, a megtett csínytevésekről, a csajozásról anekdotáztak, sok nevetésből származó könnyet kicsalva a szemekből. A barátok, családtagokká léptek elő, akik büszkék, hogy ismerhették Pistit, az élet bohócát.
A baráti társaságból mennem kellett, hisz a munka és a főnököm hívott, de nem mozdultak a lábaim. Nem akartam hiányozni innen. Nem akartam, hogy lemaradjak valamiről. Hallgattam az élcelődéseket, a kínos poénokat, a hangos nevetéseket. Olyan érzésem volt, hogy a ház ura, mindjárt belép, ahogy szokott „Mindenki jól érzi magát?” kérdésével körbenéz, és mosolyogva közénk ül, és még nagyobb poénokat mondva szórakoztatja közönségét. Bár ő is köztünk ült, hisz a fotója, mosolya ott ült kedvenc foteljában, és kedvenc kitöltött pálinkája társaságában. Velünk, sőt köztünk volt.
Ismét csengett a telefonom. Ismét a főnököm, hogy indulnom kell. Nehezen, minden percet lopva még lassan vettem fel a cipőmet, addig is maradhattam ott. Közben agyam járt, hogy hogyan lehetne még egy kicsit maradni. Milyen indokot találjak ki, hogy maradhassak. Tudom furcsa volt, hogy háromszor köszöntem el. Már gondoltam arra is, hogy beteget jelentek. A vágyaim felett a kötelesség, mint a jelen szürkeségébe visszarántó erő vetette rám magát, és rángatott el abból a lakásból.
Rájöttem, hogy milyen fontos, hogy az ember életét követik barátok, akik együtt nőnek fel, együtt kamaszodnak, együtt barátkoznak, és egymásra vigyáznak, bíztatják, és vigasztalják egymást. Egy ilyen baráti, sőt családi kőr, ezen a gyászos napon, kicsit olyan volt, mint a sötét szobában, egy hátsó ablak, ahol betörhet, egy kis fény a sötétségbe.