A kék szoba délután
A kék szoba délután írta: Makai Attila
2021-09-27
Délután, a legkedvesebb napszakom. Így ebéd után, elcsendesül a ház. Ilyenkor tudok babámmal beszélni. Babám, igen csendes, de sokat beszél a szeme, a mosolygós arca, a mozgatható keze. Babám, nagyon szeret öltözködni. Van, amikor egy délután két, sőt három ruhát is felpróbál, mielőtt teázni leülne, az asztalhoz.
Délután van. Ilyenkor csodálom, a napot, aki az utca árnyait kivetíti a kék szobám falára. A faágak, és a játékos levelek kopogtatás nélkül köszönnek be a szobámba. Kislány koromban, féltem az árnyaktól. Attól, ahogy a ház előtti fa, télen, a hajladozó ágai félelmetes göcsörtös ujjakként hadonásztak felém. Édesanyához rohantam, aki egész télen, délutánonként behúzta a függönyt, és egy Mária képet akasztott szobám falára, hogy vigyázzon rám, akkor is, ha ő nincs ott.
Délután, ma ezt a kék ruhát vettem magamra, ami teljesen a szobám színe. Azon gondolkodtam, ha ebben a ruhában odaállok a falhoz, talán akkor láthatatlanná válhatok? Mint a mesében, amit Édesanya mesélt, tegnap este. Kicsit irigykedve gondoltam, a királykisasszonyra, aki bármikor láthatatlanná tehette magát, és kihallgathatta, hogy mit beszélnek róla az emberek.
Délután, mint más délután is, a kötőtűmmel, ruhát kötök babámnak. Szeretek kötni. Egy sima, egy fordított, már nem kell mondanom magamban, mert megtanulta a kezem, hogy mit kell csinálnia. A szőnyegen ugráló fonal, kicsit olyan, mintha egy kiskutya lenne, aki olykor hevesen csaholva körbe szalad, majd percekig az álmát alussza. Fordított kiskutya. Mert fordítva él. Amikor megszületik nagy. Utána a napok múlásával nem felnő, hanem lecsökken. Majd a végén, teljesen elfogy.
Délután, a kincses dobozomat elővettem, és magam mellé tettem, az asztalra. Ebben a dobozban tartom, a féltve őrzött kincseimet. A legelső kiesett fogamat, édesapáról egy képet, az első karkötőt, amit édesapától kaptam, csillogó köveket, amik a csillagokra emlékeztetnek. Az első babám gomb szemét, és egy Mária szentképet. A kincses dobozom legalján, a baba hajam első fonatát tartom. Édesanya szerint, nagy becsben kell tartani, mert ez mutatja, hogy honnan indultam.
Délután, a térről beszűrődő hangok, lovak zaja, beszéd foszlányok, tompa lüktetése és a nagy óra kattogása, egymásba forrnak és együtt, egyfajta zakatolással, a néma csend üldözőjévé váltak. A házunkból nem messze felhangzó zongoramű gyakorlása is behallatszik a szobámba. Sokszor elvéti és hibádzik, aki gyakorol, ilyenkor elölről kezdi a művet. A játszott dallam, sokszor a fülemben cseng, még, azután is, hogy a zenélését abba hagyja. Nekünk is van zongoránk. Etelka kisasszony szokott néha ellátogatni hozzánk. Olyankor kottákat is hoz, és az édesapa zongoráján, elő is adja a szebbnél szebb dallamokat.
Délután, szeretem a délutánt. Annyira meghitt és barátságos…
Egy festmény alapján írva:: Anna_Ancher_-_Kék szoba (Sunlight_in_the_blue_room) 1891