A kortárs "versekről"

Engem felbosszant, hogy mostanában olyan emberek írnak "verseket", akik nincsenek tudatában semminek. Az egyik rádióban (nem is tudom melyikben) hallottam egy ehhez hasonlatos verset (Ezt én írtam, most találtam ki):

Reggel felkeltem! A kávé illata az ébredésemet hozta felszínre. Amikor a kávé kesernyés ízét megéreztem a nyelvemen rádöbbentem, hogy fel kell kellnem.  A kávézásom elkerülhetettlen végkifejlete a cigaretta meggyujtása, amit nagy élvezettel végzek. Nagy átéléssel veszem tudomásul, hogy a füstkarikák amiket e falak között hagyok, nem marasztalóm, hanem az utat mutatóm e reggelen. Mennem kell dolgozni...

Bár tudom, hogy most már nem fontosak a rímek, a játékok a szavakkal, de azért egy regény kezdő mondata ne legyen már vers. Azért mert bár szóvirágot, szóképet tartalmaz, attól még ne vers. Biztosan mindenki oly maradinak tart, és begyepesedettnek, hogy a kortársakat nem értem meg. De...magyarázkodhatnék, de nem teszem. Nem kell bocsánatot kérni, bocsánatot kérnem senkítől, hogy a gondolataim nem fogadják be, ezt a...inkább nem minősítem... A versnek legyen tagoltsága, ritmusa, rímei, tanítása, és a világ megértése (vagy legalább is a próbálkozása a megértésnek) legyen elgondolkoztató, és érzelmekkel fűtött. És a vers elolvasása után, olyan érzetet, érzést keltsen, hogy megérte elolvasni...