A lambéria felszögelése...

5 éves koromban történt? Talán! Elmondanám, hogy azon időben szerettem a szerszámokat. Ez a szerszámszeretet felnőttként is boldogságot okoz. De, szóljanak rám, ne erről beszéljek. A gyermekkorom most a téma, mármint a gyermekkorom egyik történése, ami beleégett a tudatomba.

Ahogy kezdtem az írásomat, szerettem a szerszámokat és szerettem csavarozni, szerettem a kalapáccsal nyomot hagyni dolgokban. Persze ezt a szüleim nem díjazták pozitív pontokkal, inkább a pofon irányában orientálódtak. Szóval szerettem alkotni. Ez az alkotási vágy, nem azért alakult ki bennem, mert egy óvodában laktunk. Ahol a szüleim, mint gondnokok töltöttek be fontos pozíciót, hanem így próbáltam kitűnni, vagyis feltűnni. A szüleimnek sok munkájuk volt, mert a gondnoki teendőbe, egyéb karbantartói és építési dolgok is beletartoztak, amit rendszerint a hétvégén kellett végezni. úgynevezett „Kommunista szombat” kereteiben. Eredetileg az óvodába járó gyerekek szülei jelentkeztek ezekre a feladatokra, de rendszerint a szüleim ingyenmunkáját dicsérte, ha készen lett, mert valahogy csak a jelentkezők 10 százaléka érezte úgy, hogy az ígéretet nem csak szóban kell tenni.

            Egyszer kitalálta egy fejes, a tanácsnál, hogy kevés a fa az óvodákban, így lambériát kell a falakra szerelni. „1,5 méteres magasságig el kell takarni, az olajlábazatot!”. Mivel az olajlábazat is addig tartott, így a kimért magasság már megvolt. A faanyagot, leszállították már korábban. Apámnak volt pár barátja. Ők jöttek segíteni, eme nehéz munkálatoknak az elvégzését. Cserében anyám finom ebéddel vendégelte meg őket. Anyám jól főzött, ráadásul ingyen sör is dukált, az ebédhez.

Ezen a dicső szombati napon, korán megérkeztek a „munkások”, és az korábbi hozzáállást meghazudtolva, aránylag elég gyorsan, a lambériának a magassági méreteit levágták, és felfúrták a tartó léceket a falra, amire a lambériákat szögelni kell majd. Elkezdték kimérni és felszögelni a lambéria szállait. Már 3 darabot felszögeltek, amikor egy óvatlan pillanatban, (amikor nem figyeltek oda,) én kilestem, hogy hogyan is kell „dolgozni”. Hova kell a léceket állítani, és, hogyan kell felszögelni a fákat, a tartólécre. De csak ímmel-ámmal dolgoztak, mert igazán senki sem tudta, hogy hogyan kell ezt a kivitelezést csinálni. A barátokkal sokáig ment a vita, hogy most a lambérián keresztül kell e ütni a szöget, vagy a „nút”-ba. Olyannyira ment a vita, hogy inkább elmentek kávézni, megnyugtatni magukat. Hisz olyan lelkiállapotban, nem lehet szögelni! Én kihívást láttam a feladatban, és gondoltam nekiállok a lambériázás művészetétfolytatni. A szögek szana-széjjel voltak. A kalapácsok ott feküdtek a földön, ahol ezek az „ezermesterek” hagyták. Mivel a lambéria magassága, már le volt vágva, így már csak a szögelésre kellett a hangsúlyt tennem.

Eleinte bátortalanul, azután egyre lelkesebben vertem a lambériákat, fel a helyére. Szépet akartam csinálni, így a „nút”- ba ütöttem a szögeket, hogy ne látszódjon a kész borításon, valamint nagyon figyeltem, hogy az alja egyenesen menjen. Apámék 40 cm-t szögeltek a helyére, mielőtt elmentek volna kávézni, de mire visszaértek, a 4 méteres folyosó egyik fala, már majdnem készen volt.  

Leellenőrizték, megmosolyogták, és folytatták a munkát, mintha eddig is ők dolgoztak volna vele… Engem, a dicsőség fog el azóta is, mert 35éve még mindig ott áll a lambéria bőszen mutogatva magát, és dicsőítve az én munkámat is…