A megélt pillanat...

A mai rohanó világban, szükségünk van a pillanatok-, vagy egy bizonyos pillanat megélésére… Valamint szükség van, a szabálytalan életciklusok koordinálására, és a boldog pillanatok emlékké alakítására...

A múlt héten elkapott egy érzés. Egy olyan érzés, amit még nem éreztem soha… A nyugalom érzése, az áhítozott, kegyelmi pillanat.

Uszodában voltam. A hátúszást gyakoroltam a vízben, amikor megéreztem, a lelkemnek megnyugvást ígérő, csodálatos érzést. Tele volt a medence, mindenféle emberrel, mégis abban a pillanatban, nem volt, nem létezett ott senki. Szállt a fröcskölő permet, mégsem éreztem, hogy elért volna hozzám. A sikítozó hangok, egy eltompult morajlásban összpontosultak. A gondolatok kitisztultak, letisztultak.

A gondolataimat, az érzett szerelem sejtelmessége irányította? A vonzalmat, az elfogadás, a befogadás zászlajára tűzte? Az életérzés csodáját nyújtotta, a kezembe? Ezt nem tudom….

Oly váratlanul ért, hogy nem is tudtam igazán, ráeszmélni. Az egyhangú unalom, és stressz mindennapos forgatagában, belém hasított a felismerés, a boldogság, édesítő nektárja.

Igazán nem tudom érzékeltetni, annak a pár másodpercnek, a megélését, de mintha ellentétes lenne, a televízió sorozatok és filmek világával, ahol állandóan csak fokozzák az izgalmat, mígnem a végkifejlet, a finálé. Abban a pillanatban, teljes nyugalmat éreztem. Olyat, amit akkor érzel, amikor a szerelmeddel, keringőt táncolsz. Csak a szemét látod, és az elsuhanó tájat és embereket.

Talán, a felhalmozott boldogság keresésemnek, a sűrítménye telepedett rám, ami tényleges emlékként jelent meg, abban a pár másodpercben.

Amikor vége lett, akkor eszméltem, mintha édes, mély álomból keltem volna. Szerettem volna megint és megint, de sajnos nem tudtam visszatérni, ebbe a kegyelmi állapotba, ahol a vízbe kapaszkodva meglelhetem önmagam.