A séta

Séta

Nem is tudom, honnan indítva meséljem el, az első csókom történetét. Talán, onnan, hogy nem is az első csókom volt. Gyermekként, már sok csókjegyet váltottam, a kertész fiával. Kis oktondi voltam. A fiú egy életkorban volt velem, talán ezért engedték, hogy játszunk hátul, a lugasban. A kertész fia, kis kavicsokat gyűjtött nekem, amit, mint ékszert adott át. Azt hiszem, szerelmes volt belém. Csak tíz évesek voltunk. Lehet, hogy sokkal több is lehetett volna belőle, az évek múlásával, de édesapámat Párizsba szólította a munkája. Bevallom, a könnyeimet, sokáig hullattam, hisz a szobámat, a barátomat, és a lugast is ott kellett hagynom. A kertész fia, az utolsó délutánon megesketett, hogy látjuk még egymást. Soha többé nem láttam őt. Azóta Párizsban lakunk.

Eredetileg, a parkba jöttünk sétálni Pierre-vel. Ma, a múlt héten vásárolt fehér ruhámat, bézs berakásokkal vettem fel. Ezzel a ruhával, a köves úton úgy siklok, mintha nem lennének lábaim. Mintha szállnék a levegőben, a pillangókkal. A nyaki dekoltázs (kivágás), kicsit mintha szemérmetlen lenne, de a mai divat ilyen. Egy szolid gyöngy nyaklánccal, talán nem érezhető, hogy neglizsében (hiányos öltözetben) szeretném magamra terelni, a kíváncsi és kutató szemeket. A divat, mindig kiszámíthatatlan, egyszerű káosz. Sokszor eltakarja, ami fontos, majd jön egy fordulat és ismét közkincsé teszi. A kalapomat a szerény visszafogottság jellemzi és jellemezte mindig. Kicsit úgy érzem, ez a kalap, mintha nem is a ruhámhoz, inkább hozzám passzolna. Kérdezhetné bárki, hogy miért nincs nálam, de a legfrissebb Francia divat szerint, már nem fontos, hogy ernyővel járjon egy modern hölgy, ezért nem is hoztam magammal.

Pierre már egy éve udvarol nekem, mire igent mondtam, hogy T’éte á Téte (fonetikusan: tétetéc) Négyszemközt, bizalmas kettesben) sétáljunk. Eddig garda dám szerepét, az egyik barátnőm látta el, de ma, talán, egyedül is elég erőt éreztem magamban, hogy kettesben beszélgessek. Nem lepett meg, hogy a beszédtéma, sokkal bensőségesebbé vált, külső kíséret nélkül. Eddig azt hittem, hogy az időjárás, a lovak, és a politika hajtja Pierre gondolatait. De ma kiderült, hogy meghittebb gondolatok is őrlődnek abban a malomban, amit egyszer Pierre viccesen, az emberek fejében lévő gondolatok őrlőjének hívott.

Erre kitérek, jobban. Pierre, nagyon vicces hasonlattal jellemezte, az emberi agyat. Azt mondta, „Mintha, egy malom lenne!”. Ezt válaszolta a barátnőmnek, aki megemlítette, hogy nem érti, miért van az, hogy vannak férfiak, akiből úgy jön a szó, mintha apadozó forrás lenne, és van olyan, aki a nagy óceánt is kibeszéli. Erre mondta Pierre „Tudja kisasszony, az ember olyan, mint a malom. Ha sok tudást öntünk bele, akkor durva és finomliszt is kijöhet belőle, és talán rozs, de ha nem öntünk bele semmit, akkor csak az őrlőkövek pora ködöl ki a kijáraton.”

Ma sétálunk. Még ezen a négy lépcsőfokon kell fellépni, hogy Pierre által megemlített lugasba érjünk. Ahol rózsabokrokkal körülvett padok, mint egy szeparé elválasztják a külvilágot, és az ott ülő embereket. Direkt nem szerelmeseket mondtam, hisz Pierre, még nem vallott szerelmet részemre. De senki ne tartson ledérnek, az udvarlási hajlandóságát, már levélben megírta és csak ezután kezdett sétára hívni.

A barátnőmet, ma direkte nem hívtam. Szerettem volna látni, hogyan vizsgázik egy fiatalember a környezetemben. Ezernyi apró bók után, ezen négy lépcsőfok megmászására a kezét nyújtotta, hogy segít. Már a lépcsőkön tovahaladtunk, de a kezemet, mégsem eresztette el. Mintha egy égi kapocs összeforrasztotta volna. Így vezetett a padhoz. Körbe nézve, tényleg el voltunk zárva mindentől és mindenkitől. Illedelmesen leültem, és az időjárásról szerettem volna beszélni. Ő a ruhámat dicsérte, főleg a nyaki díszítést, majd pár édes szó kíséretében, tolvajként csókot lopott tőlem. Ez a csók, nem volt olyan, mint a kertész fia adott, ezt a számra adta, egy férfi. Már nagyon vágytam, hogy megízleljem, hisz csak a lányregények soraiban olvashattam róla, hogy milyen lehet. Pierre visszafogottan, mintha egy kézcsókot adna, úgy lopta el a csókját. De nekem több kellett. Nem a vadság volt az, ami kényszerített arra, hogy visszacsókoljak, inkább a rózsalugas nyújtotta szeparé ereje. A visszafogott Pierre eleinte tiltakozott, majd átadta magát a szám nyújtotta zamatnak.

Egy festmény alapján írva :

Pierre-Augusté Renoir – Séta (La promenade) 1870