A sötét...

A sötét

A sötét, vagy koromsötét?

Miért van az, hogy a színeken kívül, a zenében is meg tudjuk jeleníteni a sötétet, a világosat, és még az élénk színeket is?

A zene, hangok foszlánya. Dallamok és a szünetek, egymást követő, rendezett sorokban haladó kifejező eszköze. És mégis, mintha élne.

Szerintem, ha van hangszer, talán a sötétet leginkább, csellóval lehet megszemélyesíteni.

Dermedten hallgattam, a csendet egy barokk zenemű, csellóra és hegedűre írt zenéje után. A fájdalmat és a sötétet éreztem, a füleimmel is. Érzelmi kavalkád vette át, a stafétát, a zenétől. Meghatott. Ott lüktetett, az érzéseimben tovább.

Zenehallgatás közben, gyertyafény pislákolt, az asztalon! Látvány és a képzeletem, közös játékba kezdett. Látni véltem, amint a sötét, az árnyék, táncot lejtett a szobában. A sötét apró dolgokat felnagyobbítva, körbe-körbe évődik, a gyertyafénnyel, és felsóhajt a fény okozta derengésben. Hátradőlve figyeltem, az árnyék társaságot. Meg-meglibbentette szoknyáját, végül szárnyát széttárta, és szállni kezdett a szobában. Követtem szememmel. A mennyezet sarkaiban megbújt, majd ismét belekezdett a szárnyalásba és a kis táncába. A gyertya fénye, kiállta a próbát, de a sötét sem engedett. Hosszútávon, a sötét állt nyerésre. 

A zenét hallgatva, és a táncot látva kérdések merültek fel bennem:

Miért fekete, a sötét? 

És a sötétben, miért látjuk olyan élesen, ha egy tárgyról visszafénylik az utcai világításból beszűrődő fény?

Fény nélkül, nincs sötét sem?

Fény nélkül, nincs árnyék!

Az embernek az árnyéka, része? A tulajdona?

Az árnyék befolyásolhatja, az élő embert?

Az árnyék, a test körvonalát lemásolva, csak kivetítődik?

Az árnyék tudja, hogy ő csak egy árnyék?

A titok a sötétben, vagy a fényben van?

A gyertya még egy utolsót fénylett. A fényét nem érdekelte, hogy jön a vég, kitartott, míg a gyertya le nem égett, és a maradék gyertyaviasz meg nem dermedt. Utána tényleg a sötétség vette át az uralmat. Az utcáról, gyéren beszűrődő fény, a nagy árnyakat odaszögezte a falra. Ezek más árnyak voltak. Tompán bámultak rám. Tompán és élettelenül. Csak figyeltek és nem mozdultak reggelig…

Becsukom szemem. Mert ez a szem, megunta a látást. Az álmokat, a képzelet köntösébe bujtatva, elhajózott a meszességbe… Távoli partok, előszőr élesen, majd lassan megfakulnak és legvégül, beleolvadtak a semmibe…