A tea

A tea                                                                                     Írta: Makai Attila

                                                                                              2020-09-13

A teázás sokak számára egy begyakorolt, mégis mágikus művelet. Oly sokak számára segít a nagy, mindennapi stresszt feloldani, az életet ízesíteni.

Amikor a költözködéshez hozzákezdtem, még nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. Ezer és ezer dobozt kellett telepakolnom, azokkal a néha értelmetlen, felesleges és néha kifogásolható emlékeimmel, amik talán csak nekem alkotnak értéket. Tudom, hogy már csak pár órám van, hogy megérkezzenek a „hó-rukk” emberek, és a bútorokkal körülbástyázott váram falait, lassan szétbontják, és kihordják a teherautóra. Milyen ironikus. Amikor legyártották, még nem tudhatta a bútor, hogy hányszor fog közlekedni a világba, és azt sem, hogy melyik lesz az utolsó útja.

Már majdnem készen van minden becsomagolása, már majdnem mindenem felsorakozott, hogy elhagyja a szűkössé vált lakás kijáratát. Már majdnem minden emlékem tudja, hogy új bejáratot kell átlépni, hogy egy új életszakba lépjek.

A munkások, minden mozdulatukat megtervezne, mintha körtánc lenne, térülnek és fordulnak. A dobozhalmaz piramist, igazi bontómunkásokként bontják le, a Nílust ábrázoló vörös mintás szőnyegig. A forróság, az emberek lihegése és kicsapódó izzadságuk, felfűtötte a lakás szobáját. Az ablak, már nem tud több öblítő levegőt küldeni a szobába. A hűtő, már pár órája ki van kapcsolva, mégis hozzá futok, hogy kis felüdítő tiszta vizet adjon számomra. Az ajtót kinyitva hűs levegő csapja meg az arcom. Az egyik polcon, találtam még egy műanyag flakonban hűtött vizet, és mint aki, már napok óta nem ivott vetettem rá magam. Miközben ittam, az ajtó lassan becsukta száját, és visszatért a meleg. Ahogy a hűtő ajtaját becsukom, az izmos emberek megfogják, és máris viszik sétálni a hűst adó kedvest.

Lassan, már semmi sincs a szobában. Az utolsó szobalakó, a Nílust helyettesítő, vörös mintás szőnyeg volt, amit az egyik szállító a hetykén, a vállára csapott, és egy állólámpával összeházasítva lesétáltak a földszintre.

A lakást, még egyszer körbejártam, utána, utolsó fordítással bezártam azt az ajtót, ami az eddigi menedékemül szolgáló lakásba engedett. Utoljára sétáltam végig a folyosón, és utolsó alkalommal lépcsőztem le a csúszós lépcsőn, aminek a vége, talán nem is a pincébe, hanem egyenest a pokolba vezethet. A nagy bejárati kaput, még utoljára, jó erősen becsaptam magam mögött, hogy mindenki tudja, ez a kéz, nem fogja többet megnyitni. Majdnem sírok, de a munkások előtt biztosan nem fogok. Ezért beültem a kocsimba, és máris robogtam az új otthon felé.

Megérkezve, a munkások, mintha robotok lennének, pihenés nélkül, hozzákezdtek a kipakoláshoz. Egy óra sem kellett hozzá, és a teherautó tartalma behordásra került. A bútorok az ideiglenes helyükön várakoztak arra, hogy kitaláljam, merre nézzenek, mit lássanak. A piramis is felépült a dobozokból, de a „Nílus” nem alatta, vagy mellette hömpölyög, csak összetekerve, az álló lámpa társaságában, a dobozoknak dőlve kémleli a folyási irányt.

A szállítók elmentek.

Azt hittem, hogy már a nagy munkát elvégeztem. Összepakoltam, de talán a szétpakolás, mindennek a helyének a megtalálása lesz a legnehezebb. Lehet, hogy már bánom, hogy elköltöztem.

Csengettek. A dallamos csengő, végigmuzsikálta programját, és elhallgatott. A csendbe oly élesen befurakodó dallam, még mindig a fülemben cseng. Egy csepp mosollyal, lehunyt szemmel vártam volna a folytatást, amikor belém hasított.

Csengettek? Ki lehet az? Nem várok vendéget.

A bejárati ajtót kinyitva a szomszéd néni állt a küszöbön. Meleg mosolyával, és tálcára megterített teakészlettel várakozott, hogy beinvitáljam. Fáradt vagyok, és már előre tartok attól, hogy mennyi munka áll még előttem. A fotelokban a kisasztal körül ültünk le. Innen jól lehetett látni a dobozháború szörnyűségeit, és az elesett lakást.

A szomszéd néni, teát öntött, és kedves mosollyal elkezdtünk beszélgetni. Közben azon járt a fejem, hogy mekkora munka vár még rám. Tudom, sokan a családjuk, vagy a baráti közösségük társaságában költözködnek, de én magam szerettem volna mindent úgy rendezni, ahogy a szívemnek tetszik.

A szomszéd néni elmondta, hogy pár éve ő ugyanígy ült le egy karosszékbe, és ugyanígy nézte a dobozpiramist. Neki a sokk ellen egy tea segített. Ezért csengetett be hozzám.

Amikor a számhoz vettem, a gőzölgő itallal megtöltött csészét, mámorító érzésjárta át testemet. Megremegtem. A sötét szoba ablaka, kezdett fényt beengedni. Mintha reggel lenne. Mintha, most kelne fel a nap, és szemével most járná körbe a megismerés vágyával a szobát.

Ahogy itt a szobában ülök, fölém hatalmasodó, eddig szürke falak, mintha magukhoz ölelni készülnének, de mégis megtorpantak, mert várják, a második korty tea erejét. Feszült csend. Minden szempár, a csészére és a számra összpontosul.

A második korty tea.

Az szélesre tárt ablakok, végre tényleg szélesre tárultak. A kertből, virágillat lépett a szobába, és halkan köszönve, odabújt hozzánk. A szomszéd néni vigasztaló szavai, már nem is kellettek kimondásra kerülniük. Az ablakon kinézve, mint ha egy teljesen másik világ köszönne vissza számunkra. Ezt a kertet nem is láttam, mikor bejöttem. Ez a kert, lehet, hogy most költözött velem együtt ide? A szomszéd néni megnyugtatott, hogy a kert, már régen itt van, és nem képzelődök.

A harmadik korty tea, már a boldogság határait kezdte feszegetni. Még egy mosolyom is elővillant, a sok bús, és fáradt állarc közül. Már kezdtem látni berendezve a szobát. Már nem is volt olyan sok munkám hátra.

A teát kísérő keksz, mámorító édességgel vetette rám magát. Udvarlásával, és íz világával meghódított. Kezemet fogva, mindig csókra invitálta a számat. Segített beleszeretni, az új lakásba.

Ezt adta nekem ez a tea. Az otthon érzését, a megérkezést, a mágia ízét. Teljesen átmelegített minden porcikám. Minden idegszálam elkezdett bizseregni. Már megértettem, átéreztem, mit jelenthetett a szomszéd néni számára, amikor ideköltözött. Most ugyanazt éreztem, az otthon igazi ízét…