A tükör

A tükör                                                                                             írta: Makai Attila

                                                                                                          2020-05-31

- Tudod milyen szörnyűség látni egy idegent a tükörbe nézve? – kérdezte az öreg úr, a tolószékéből. Nem kellett volna lejjebb tenni, azt a tükröt. Eddig azt gondoltam, hogy fiatal, és szemrevaló vagyok. De így? Így már tudom, hogy nem vágyakozással néznek rám a nők, hanem sajnálkozással. Egy élet, egy mozgatórugó tört el bennem. Látom, hogy szólnál, de kérlek, ne tedd. Nem akarok abban is csalódni. Legyen az én bajom. De kérlek, tüntesd el ezt a tükröt. Nem akarok magammal szembe nézni. Nem akarom látni, hogy mennyire öregnek látni magamat.

Halkan becsukódott az ajtó. A gondozó kölök, ahogy azt az öreg mindig nevezte, most nem is köszönt, csak a kis tükörrel a hóna alatt, elhagyta a szobát. Az a kis tükör, mennyi gondnak, örömnek és emléknek lehet hordozója. Egy ilyen kis festett üveglap, mi mindent ki tud hozni az emberből.

Az öreg nézelődött a szobájában. A szavajárása az volt, hogy „ Ide vagyok bezárva”, pedig, bármikor kiléphetett volna, vagyis kigurulhatott volna a szobájából. Senki nem állta útját. De egy idő után, nem értette, hogy mi értelme lenne. Egyszerűen bezárkózott. Az öregek otthonában már tíz évet töltött. Az önkéntes karantént, senki nem kérte tőle, mégis senki nem volt, aki kereste volna, vagy unszolná, hogy jöjjön ki. Mindenki megértette választását. A gondozó kölök szokott néha bemenni hozzá. Ha az öreg szerette volna, pár szót váltottak, de amúgy csak a munkáját elvégezte, elköszönt, és már ment is tovább. „Elköszön” – csapott bele a felismerés. - De most nem köszönt el – gondolta mérgesen az öreg. – Már arra sem vagyok érdemes, hogy köszönjenek nekem? Mit képzel magáról, ez a kölök?

Nagyon mérgelte a dolog. Odagurult az ajtóhoz, de a kilincset, nem merte megfogni. Mintha áram lenne belevezetve, vagy égő parázzsá vált volna. Ott ült a kerekes székében, és a kilincset nézte. Nem értette, hogy mi történt vele. Miért van, hogy majdnem hat éve, nem nyomta le azt a kilincset és nem lépett ki ezen az ajtón. Bátortalanul a kilincs felé nyúlt, de végül elkapta a kezét.

- Nem kell nekem kimenni – nyugtatta magát – majd behívom a kölköt. – és máris nyúlt az ágya feletti hívógombhoz. Megnyomta egyszer, kétszer, háromszor, de a kölök nem jött be.

- Mégis csak tűrhetetlen, hogy hívom a segítséget, és még rám sem nyitják az ajtót.

Odakocsizott az ajtóhoz, és határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és szélesre tárta hat éve alig nyitott ajtaját, és kigurult rajta. Egy teljesen más világ fogadta, mint amire emlékezett. A színes falak, a fényes világítás, a csacsogó-, mosolygó arcok, mind azt sugallták, ez a látvány, nem ugyanaz, amire emlékezett. A szoba ajtaja, a zsibongóra nézett. Hat éve, még csak aulának hívták, és alig lézengett benne pár elaggott ember, de most, a zsibongó közepén, jó karban lévő idősebb csajok, élénk színű aerobik ruhában, és fejpánttal ugráltak zenére. Az egyik sarokban festőállványok sorakoztak, és minden állvány mögött egy-egy öreg ült és festett. Az öreg úr, csak kapkodta a fejét. Mindenhol idősebb emberek, nők és férfiak nem a halált várták, hanem éltek. Nem hitt a szemének. Biztosan álmodik. Gondolta, jobb lenne inkább visszamennie a szobája magányába. Ekkor köszönt rá, egy tolószékes csinos hölgy. Mosolyában, a rokonszenv és a barátkozási vágy ütött tanyát. A ruhája világos pasztell színei, a fiatalos énjét próbálta tükrözni.

- Mosolyban szép napot kívánok!

- Na végre, találok egy értelmes embert, aki nem ugrabugrál.

- Én is szoktam, de most inkább idejöttem magához.

- Szokott? – mosolyodott el az öreg és észre sem vette, hogy átragadt rá a hölgy mosolya. Hat év után, alig telik el egy perc, máris egy beszélgetésbe cseppent, az első igaziba. Az ebédet, már a szobán kívül szervírozták. Szépen megterített asztalnál, halk muzsikaszó mellett, egy hölgy társaságában, mégis jobb volt enni, mint a régi rekedt hangú rádióját hallgatva, egyedül, egy tálcáról. Újdonsült barátjával neki is látott, de nagyon kellett vigyáznia, hogy az etikett szabályait betartsa. Tetszett neki a nő, és nem akarta, hogy egy neveletlen megnyilvánulás, rossz fényben mutassa meg a hat éve önön maga épített cellában raboskodó férfit. Egész vacsora alatt beszélgettek, mintha ez egy randevú lenne. Ráadásul, a komor öreg úr, még viccelődésével meg is tudta nevettetni vacsora partnerét.

Este döbbent rá, amikor a másnapi találkát megbeszélték és kézcsókkal elvált barátjától, nem-nem több volt annál, talán mondhatjuk, hogy barátnőjétől, hogy mennyire sivár az eddigi élete. - Mennyire több élet van kint, az ajtó túl – gondolta, mikor a kölök a vacsora utáni teát hozta be a szobába.

- Kérem, izé… - próbált szóba elegyedni a gondozóval, akit három éve, csak kölöknek hív.

- Tom, de már mondtam…

- Igen-igen, szóval, egy tükörre lenne szükségem.

Az öreg, amikor meghallotta, a maga által kimondott mondatot, elmosolyodott, hiszen pár nappal ezelőtt ugyanezt kérte ugyanettől a férfitől, amit ma délelőtt leszedetett. A gondozó arcára kiíródott a véleménye, hogy egy ilyen, a szenilitás küszöbére lépett öreg, miért szórakozik vele? De mielőtt a megszólalhatott volna, az öreg úr kedvesen, mondhatni nyájasan megszólalt.

• Tudom, őrültnek néz Tom. Kérem, ne tegye. Rájöttem, hogy fontos a tükör, hogy rendbe szedjem magam.

Tom egy csepp mosollyal jutalmazta a beismerést.

• Talán nem a mai napi kirándulás az oka?
• De…  

Többet nem szólt, a napi kalandjáról, csak várta, hogy az a szépség, amiben megnézheti magát, ismét ott legyen a szobája falán. Tom, csodálkozott, amikor elköszönt az öregtől, aki csak annyit mondott neki: „Köszönöm…”