A világot megállítani...

A világot megállítani                                                                                    írta: Makai Attila

                                                                                                                      2016-09-04

Amikor megszülettem, picit megállt a világ. És lassan, elképesztően lassan indult tovább. Bármennyire lassan kezdett indulni, minden apró zörrenéssel felébresztett. Felébresztette bennem a vágyat, hogy éljek. A lassú fogaskerekek, csikorogtak, és újra akarták indítani azt a folyamot, amiben dolgoztak eddig. Újraindítani és begyorsítani. Minden fogaskerék remegett, mintha egy gyermekéért izguló anya remegne. Mintha az érzelmek köntösébe bújt aggodalom, és félelem lenne a megértés kulcsa, ami megmutatja a világnak, hogy érdemes ez a csöppség. Érdemes a figyelemre, és a törődésre.

A fogaskerekek a tengelyeken, lassan elindulni kezdtek. Lassan, de egyre gyorsuló ütemben hajtották előre az élet és a világ ütemét, hogy végül felvegyék az előző ütemet. A megállított ütemet, ami lassítaná, a világ szenvedését, és sugalmazott optimizmusba vetett bizalmát. Ami megmutatná, hogy érdemes sokat tenni egymásért, és a világért.

A fogaskerekek, csak nyikorogtak, mintha senki sem zsírozná őket. Senki sem szánna rá semmi figyelmet.

A beszéd kialakulása, és a gyermekkor olyannyira gyorsan elhaladt… Semmivé vált, a múlt homályába süllyedt, csak képek, és érzések sorozata, és egyes pillanatok, amikor, lelassult az idő, amikor végre láthattam és érezhettem. Ami itt dobog bennem…

Az iskolai zűrök, már selymes fátyolon át érhető el nekem. A barátok, a társak fogócskázása. A mosoly… Az édes, első szerelmem mosolya… Akkor, ismét megállt a világ… Ismét újra kellett indítani a világ ütemét.

Az első kézfogás, az első csók… Az első készülődés, az első randevúra már mosolygással tölt el. De akkor is talán csak lelassult a világ, hogy emlékembe zárjam… Hogy hordozzam magammal.

Lassított ismét az esküvőm napja, de utána gyorsabbá vált. Egyre csak fokozta ütemét, mígnem, a gyermekeim születése, éles csikordulást váltott ki a fogak között. Megállásra és esetleg visszafordításra akarták kényszeríteni őket. Hogy hagy tartsam kezemben, talán örökké, ezeket a gyönyörű feltétel nélküli szerető csöppségeket. Hagy érezzem, hogy van, aki igazán szeret… De a világot megállítani nem tudtam, vagy csak pillanatnyi időre…

Most a pörgő világban… most eljött a most ideje. Most itt vagyok, és minden lélegzéssel öregebbé válok. Most minden lélegzés bennem marad. Most minden lélegzés lassítani próbálja a világ útját. Most kellene megfogni, a mostat, és a homokszemeket visszagyömöszölni az idő homokóra elkeskenyedő lyukán, hogy álljon meg a világ. Fékezzen…

De nem lehet, csak titkos vágyaim és titokkal szőtt emlékeim tartják a fáklyát bennem, amik megmutatják talán, hogy merre kell mennem.  

Nem láthatom, de érzem az utat, mint a szerelem és a szellő hagy rám… Nem láthatom, csak érezhetem, hogy halad a világ…

És talán egyszer még megáll az idő, mikor búcsú intésre emelem karom, és elhalló hangon mondom: Gyors voltál világ!...