Álmomban...

Álmomban                                                 írta:Makai Attila

                                                                  2018-07-18

A szemeim leragadni készülnek. Nehéz volt a nap. Mindjárt átadom magam a pihenés bűvös perceinek, akár óráinak. Az izmok folyamatosan ellazulnak, az óra kattanását lehet hallani. Még egy kattanás… és még egy. A fogaskerekek olajozott műként terelgetik az időt és a mutatókat. Tikk – a takkra már nem kerülhet sor, mert az álom, mint örvény beszippantott magába.

Uram tanulja meg a szakmát! - mondta álmomban egy magas férfi…

Azután váltott a kép…

Egy villamoson utaztam... Egy üres villamoson… de mégsem volt ülőhely...

Nem akarok utazni... állva nem… kanyarog a villamos… fogódzkodók túl messze vannak… leszállni lehetetlen… Haladni muszáj – mondja ismét a hang

Váltott a kép… Egy padon ülök egy sosem látott mező közepén. Rajtam felöltő, öltöny és nyakkendő. Egy díszes kendő kikukucskál, a felöltő felső zsebéből.

Egy mosollyal díjazom, a felismerést… Most ő a társam.

Hányszor találkoztam kedvesem visszatérő szavaival, amit egy borítékba csomagolt.

A boríték, tele írva olvasatlan írással. Talán nem is nekem küldték…

Gondolataimba merülve, csak nézek magam elé...

A tenyereimbe rejtem arcom…

Ezekbe a tenyerekbe szívesen belesírnék…

Keresem, a nyughatatlanság megnyugvását.

Meg akarom érteni, bármennyire érthetetlen, mi az élet?

Itt a március utolsó pillantása. Felém sandít, majd igézően tekint rám. A szeméből, kiolvasható, a vágy és a bujaság. Rám tekint, majd végigmér. Nem találja bennem azt, amit keres. Szólnék, de ujját a számra tapasztja. Már nincs értelme szólni… 

A március, itt hagyott…

A ruhám belső zsebében levelek, a március levelei. Akkor még szeretett… Akkor még kellettem neki. Kinyitva a levélpapírt, látom, hogy üres…

A sok meg nem írt levél...

Sok, nem felfedezett szó…

Egy simítás az arcomon, mint karcolás, beleéget.

Mint szívembe a csók, amit kaptam.

És neki semmit sem jelent? Vagy csak megijedt?

A véremet kóstolja. Megrészegül. Fájdalommal szeretne engem büntetni.

Talán meg is érdemlem…

Kitépett lapok egy könyvből, a magas emeletről kirepülnek. A szél foglyává teszi őket, és kedvére dobálja, forgatja, és olvassa a lapokat. A könyv egy asztalon volt nyitva. Innen lopta el a szél a lapokat. Itt mondott viszlátot a világnak. Itt érezte meg, hogy az övé lehet minden. A könyv mindene… A tudása…

Ekkor ébredtem…

Az ébrenlét, furcsa küszöböt biztosított, az álom és a valóság ajtaja alatt. Mert nem tudtam mi a valóság, és mi az álom szövevénye.

Próbáltam visszaaludni, hogy megfejtsem, de az álom, már nem kért belőlem. Megálmodott írásjelek közül, miért enyém a kérdőjel?

Kézen fogott a valóság, és a furcsa állapotot, az álmomat, a felejtésnek adta.

Csak pár mondatot engedett felírni, hogy tudjak visszaemlékezni, utána maradt… a néma csönd…