Anyák napjának köszöntése

Anyák napjának köszöntése                                                  írta: Makai Attila

                                                                                              2021-05-02

Már három napja készülök, hogy elérkezzen az anyák napja. Egymás után szövöm a terveket, hogy minél felejthetetlenebb legyen ez a nap. Amikor a naptárban megláttam, hogy ezen a hétvégén, május első hétvégéjén ünnepeljük az anyák napját, kicsit megijedtem. Azt hittem, van még időm, legalább egy hét, hogy felkészülhetek ezen dicső napra.

Legelőször, gyerekkorom jutott eszembe, amikor óvodásként, rohantam anyukám karjaiba, a vers végén, ami így hangzott:

                                   „ Odabújni hozzád,

                                   Megölelni téged”

És már futottam is, minden gyereket hátrahagyva, egy szál szegfűvel rohantam anyukámhoz. Akkor nem érdekelt senki más. Akár egy sárkány is repkedhetett volna, akit egy hős lovag, kirántott kardjával üldöz, az óvoda kertjében. Nekem fontosabb volt az ölelés. A két kézzel szorító oltalmazás, amit a húgom születése óta, egyre kevesebbet kapok. Mire a szülőkön átverekedtem magam, a kis virágom, meglátta a fényt, és össze-vissza törve, csüngött lefelé, de én harciasabb tartottam a markomba zárt szárát, és amikor az ölelésnek kicsit vége lett, át is adtam neki. Akkor még nem tudtam, hogy egy törött virágnak miért örül annyira anyukám. Bár, kicsit össze is voltam zavarodva, mert anyukám sírt. Azt gondoltam legelőször, hogy az eltört virágot siratja. Meg is akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj? Talán a virág? Már készültem elvenni egy másik virágot, az egyik csoporttársamtól, amikor anyukám, ismét megölelt. Ez az ölelés, még erősebb volt, mint az előbbi. A fejemet csókolgatva ölelt magához. Aznapra megkaptam, talán az egész elmaradt ölelésem kétszeresét. Amikor hazaindultunk, azért kicseréltem a virágot, az óvó néni vázájában maradt virággal. Hazafelé, már ismét egy igazi felfelé álló virágot vihetett büszkén.

A gondolati emlékeim, még kisiskolás rémséget vetített elém, amikor az anyák napi ünnepélyre nem tudott eljönni az anyukám. Vagyis, eljött, csak hátul állt. Ez a két dolog, mégis ugyanaz volt. Az osztálytársaim azt mondták, persze szemétségből, hogy el se jött anyukám, akit annyira kerestem szememmel a színpadról. Majdnem verekedés lett belőle, mert nem akarták abbahagyni, a kitalált, csúfolásra alkalmas meséjüket, az árván maradtakról.

Az előadásra, nem is tudtam rendesen odafigyelni addig, amíg anyukám mosolyával nem találkozott a szemem. De akkor már mutogathattam az osztálytársaknak, hogy az én anyukám is itt van, őket már nem érdekelte.

A következő emlékem, csak egy kis orgonaszedés volt. A tulajdonosa szerint vandalizmus, pedig csak egy csokorral szedtem. A lila színű eltörpült, a sok fehér között. És különben is, csak két csokor volt. Nem értettem, hogy miért kergetett meg a tulajdonos. Három csokor orgonáért? Mondjuk, elkapni nem tudott. Négy csokor orgonával. De olyan jó illata volt, ami betelítette a teljes lakás levegőjét.

Emlékszem még egy anyák napjára. A katonaságnál, a laktanya foglyaként látogatóba jött az anyukám. Csak ketten beszélgettünk, más nem volt ott. Nem készülhettem virággal, nem készülhettem, semmilyen ajándékkal, nem is gondoltam, hogy ezen a napon látni fogom. Mégis mikor megjelent, az arcán a mosollyal, azzal a mosollyal, amit csak nekem tartogatott, számomra ünneppé vált a világ. Ezt az ünnepet osztottam meg vele. Még akkor is, amikor egy pillangó szállt sötétkék és fehér szárnyával. Egy kicsit kőrözött utána letelepedett, arra a padra, mellénk, amin ültünk. Csodálatos volt látni, a pillangó minden rezdülését. Abban az évben, azt kapta tőlem ajándékba, a pillangó szárnyának színét.

Most már felnőttként, nem tudom, mit adjak neki anyák napjára. Anyák napja előtt felhívtam telefonon, és csak annyit mondtam: Köszönöm.

Ő nem értette, hogy mit is köszönök meg, és visszakérdezett, de ismét, csak annyi volt, amit mondtam neki, hogy köszönöm. Nem mintha nem köszöntem volna meg, már korábban is dolgokat, de most nem tudta mihez kötni, ezt a köszönetnyilvánítást.

Drága Mama! Köszönöm, hogy élhetek, hogy felneveltél, hogy iskolába járattál. Drága Mama, köszönöm, hogy vagy nekem, és köszönöm azt a sok jót, amit kaptam tőled.” – csak ennyit mondtam. Nem tudtam folytatni, mert hallottam, anyukám hangja elcsuklott és a könnyeivel küszködik. Két szót tudott kipréselni magából, mielőtt igazán sírni kezdett. Csak annyit, hogy „Édes kisfiam!”