Apám hangja...

Apám hangja

Emlékezet, igaz már nagy részét elvesztettem korábban, de pár dolgot, még az idő sem tudja homályosítani.

Az apám, gyermekkoromban számomra, egy nagyon félelmetes ember volt. Az apám szó, nekem, mindig is a nagyságról, a mindennek a tudásáról, és miden probléma, kis újból való megoldásáról szólt.

Úgy 5 éves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy talán apámban a hangja és szúrós bajusza volt a legfélelmetesebb. Amikor ott ült a konyha közepén, és a bajuszát morzsolgatta ujjai között, az olyan volt, mint amikor a vulkán kitörés előtt még mozgolódik, és morog, de már mindenki tudja, hogy kitörni készül. Amikor felnézett ilyenkor, én nem mertem a szemébe sem nézni, nehogy a vulkán haragja elvegye a szemem látását, vagy esetleg a hangomat. Apámnak próbáltam mindig a kedvében járni. Nehogy egyszer bármilyen esetben hátat fordítson nekem, mert akkor talán az egész világ elfordulhat tőlem.

Diadalmas volt és a hangja akár pacsirtaként vagy oroszlánként is szólhatott, mindig elérte azt, ami neki kellett.

Ha a hangját nem tudta eljuttatni hozzánk, gyerekekhez, akkor segítségül hívta, ha az udvaron voltunk, akkor a fütty szavát. Ezt az éles, semmire sem hasonlító hívás, mint parancs szólított haza. Ha a szobánkban voltunk, és elmerültünk a játékba, amikor az ebédhez készülődni kellett volna, akkor a hangját megtámogatta a konyhaajtó ablakának a verésével, a kenyérszeletelő késsel.

Szerettem, és utáltam is apám hangját. De nem mutattam igazán senkinek. Nem is mertem volna. Ezt a hangot különféle dolgokra használtam. Ha akartam a hang volt a pajzsom. Ami ellen, nem mert senki sem szólni. Ami szétoszlatta bármikor, az óvodában is a gyereksereget. Nem volt ellenfele.

A hang volt a megmentőm is, amikor nagyobbak bántalmaztak. A hang hatására megrettentek, és nem mertek, még csak rám sem nézni.

Rájöttem, hogy el kell lesnem, ezt a hangot. Ezt a tekintetet. Állandó zsörtölődését is elviselve ott voltam, és néztem, hogy hogyan kell szólni. Hogyan teszi ő a világot kegyes rabszolgává.

Amikor apám mérges volt rám, sírtam és gyűlöltem az egész világot. mérgemben összetörtem volna mindent. Meg akartam felelni neki. Ki akartam érdemelni, hogy figyeljen rám, hogy szóljon hozzám.

Mintha tudott volna valamit, amit más nem. Mintha a hanghordozásában benne lenne, a felkelő nap, és a csillagok is.

Néha elnézegettem, apám arcát, amin megannyi barázda és mélységes mély árok húzódott. És az arca közepén, egy telhetetlen, nyughatatlan szúrós bajusz.

A bajusztól is rettegtem, de mégis incselkedtem vele. Néha a reggeli ágyban játék a „bajuszjáték”, amikor pár szombaton, amikor apám még aludt, vagyis az alvást mímelte, én belopóztam a szobájába, és anyám unszolására, az apám szúrós bajuszát megpödörtem. Ő erre, játszott. Nagyokat horkantva mutatta, hogy alszik, de gyorsan ébredve, a szájával próbálta elkapni, a gyenge kis újacskámat. Nagy kacagás töltötte be ilyenkor a szobát. Anyámmal, cinkosan összenéztünk és nevettünk. Lehet, hogy amolyan gyermeteg játék volt, de ez az én játékom volt. Az apám és az enyém.

Az apám hangja, még most is itt cseng a fülemben. Hogy, hogy ölelt meg? Arra nem emlékszem. talán úgy, mint én ölelem a kisfiamat, szűnni nem akaró öleléssel. De a hangjára, arra emlékszem.

Az életemnek kezdeti irányítója az apám hangja, szava volt.

Arra még emlékszem, hogy erősen fogtam apám kezét, elengedni nem mertem, nem akartam. Annyira hálás voltam, amikor beszélt nekem, amikor egy csavart engedett becsavarni, egy szöget beütni.

Az apám helyeslő tekintetét kerestem mindig,  ami sokszor jobban hiányzott, mint anyám édes túrós pitéje.

Nyolc, vagy kilenc éves lehettem, amikor a játszótéren, pár nagy gyerek a bicajomat megrugdosta. Akkor rohantam haza, hogy apám segítsen a nagy hangjával. Olyan büszkeséggel vezettem a nagy fiuk elé apámat, aki pár halk szóval megbeszélte a nagyfiukkal a dolgot, majd maga mellé rendelve el kellett jönnöm a játszótérről. Az apám a visszaúton, nem szólt egy szót sem. Én próbáltam faggatni, a szememmel kérdezni, hogy mi lehet a probléma, de nem szólt, csak mosoly és bármilyen érzelem nélkül lépdelt a házunkig. Ott megállt, és a szemembe nézve csak annyit mondott:

-         Ez volt az utolsó, hogy segítettem. Mostantól neked kell megoldanod a bajaidat.

Ettől kezdve, már egyedül maradtam, minden gondommal, és minden boldogságommal. Már nem akartam elmondani, senkinek semmit. Mindenkit elutasítottam. Megtettem mindent, hogy senki se vegye észre, hogy mi dohog belül, a bensőmben. Lehet, hogy anyám érezte, hogy történt valami. Valami elfordulás, de anyám inkább sírt, de nem szólt.  

Mára már megtörte és meggyötörte az élet, azt az egykor büszke hangot. Veszítésben elbujdosott, az apám hangja. Szívszorítóan szegényes lett… Akinek egykor, mindig üres volt a zsebe, most üres lett a hangja.

Küzdök ellene, hogy nehogy olyan hang legyek…

Néha a kisfiam szemében is azt látom, mit én éreztem ilyen koromban. A csodálatot, a kisugárzásba fogódzkodást, az apai létezésembe vetett hitet. Remélem, nem csalódik bennem oly sokat, remélem, nem csak szökellő villanás leszek én éledező lelkében. Az apám hangja, részben az én hangom.