Az ablaknál

Az ablaknál                                                                                                                                        írta: Makai Attila

                                                                                                                                                            2021--11-14

Sokszor, eltöprengek, a város lüktetésén. Mintha, az egész város, egy emberi test lenne. Tele erekkel, vérrel és érzelmekkel. Tele, mindennel, és mégis semmi sincs benne, ami emlékeztetne az emberre. Ami emlékeztetne, hogy élőlény lenne. Ez az igazi megfoghatatlanság jellemzi, a mi városunkat. Ezt a várost figyelem erkélyemről, a házunkból, ami egy dombon áll. Innen belátni az egész miliőt. A főteret, a városházát, a kikötőt. Ezt a várost, el sem lehetne képzelni, az állandó lüktetése nélkül. Sokszor irigykedek rá. Irigylem, a szabadságát, a felfokozottságát, a folyamatos változását. De legjobban, a kitartó boldogság keresését irigylem. Boldogság… Ez a szó, mit is jelent? Talán, csak egy csacska szó, egy reménysugár, egy bizonyító erő? Sokszor hallom emberektől, hogy a boldogság itt van egy kéznyújtásra. Ha a boldogság itt van egy kéznyújtásnyira, akkor miért nem keres? Miért nem talál meg? Egy kéznyújtásnyira? Ha felé nyúlok, mintha csak a ködöt markolásznám, mintha sosem érném el. A bensőmben markolászó fájdalmat érzek csak, és vágyakozást. Kicsit olyannak érzem az életem, mint a könyvemben, amit elmélyült délutánonként olvasok, itt az erkélyemen. Henry James, meg tudta fogalmazni, milyen is egy hölgy arcképe. Az egész könyv, csak egy mondat miatt vált a bibliámmá.

„ Minek a fájdalom! Nem az a legmélyebb dolog!”

Bár ne lenne olyan színtelen, és szívtelen a világ. Miért kell annyit szenvedni? Bárcsak hajózhatnék a legmélyebb dolog felé. Nagynéném szerint, még csak gondolnom sem szabad rá. Mintha, hátulgombolós kisgyermek lennék, vagy még kisebb, egy karon ülő. Aki csak azt teszi, amit mondanak neki. A múlt héten, az anyám azzal próbált vigasztalni, hogy majd találnak hozzám illő férjet, akihez férjül mehetek. Mintha az lenne a legfontosabb, hogy férjhez menjek. Úgy látom, sajnos nem érti. Ő sem érti, hogy én mire vágyom. Talán ezért lesem, olyan áhítattal, irigykedve a kikötői sokadalmat. Micsoda hévvel élik életüket. Ezernyi cselszövés, ezernyi szívfájdalom, ezernyi szín. Ezernyi önfeledség, és nem a sok önmarcangolás, bensőben dúló harc, ami elveszti sokszor tulajdonát, a legfontosabbat, saját magát.

Sokszor, oly elmélyülten tudom innen nézni más emberek életét, hallgatni más emberek szófoszlányait, vitáit. Mintha egy zeneműbe rendeződne, az egész. Beleértve a téren cikázó párok között sétálgató madarak zsongását, az házak kivetülő árnyékaik játékát, a lovas kocsik zötykölődésének zaját. A skála legmagasabb pontja és a legalacsonyabb pontja közötti játékot értek ez alatt. Ami tetszőlegesen játszadozik, kalapál, zakatol, a lábaim alatt.

Sokszor úgy érzem, a város megcsömörlött tőlem, és mintha én is megcsömörlöttem volna, ettől a várostól. De új és új bűvöletbe ejt, a mindennapok változatos mássága. Amit furcsa borzongással figyelek. Néha kétségek emésztenek, hogy minden rendben van-e így? Elég, csak sóvárogni? Talán csak hamis reményeket üldözök, innen az erkélyről. Az anyám, csak annyit mond, hogy bűnös gondolatok vezérelnek, és ettől próbál távol tartani engem. De úgy érzem, csak magamtól sikerül távol tartani engem.

Ezt a kis novellát, egy festmény hatására írtam

Hans Olaf Heyerdahl – Ablaknál (1881)

(Az idézett dráma Henry James 1881-ben kiadott könyve Egy hölgy arcképe. Igazi nagy Best sellers volt.)