Az álom, avagy megúszni egy karambolt

Az álom, avagy megúszni egy karambolt                   írta: Makai Attila

                                                                                  2020-04-13

Hiába magyaráznám el bárkinek, hisz én sem tudom hogyan történt. Az idő, talán még misztikusabbá tette az esetet, mint akkor volt. Az érzéseim ma már úgy éreztetik, mintha egy mese dombjain állva láttam volna az egészet, de akkor, aznap reggel, a realitás küszöbén, akkor minden komoly volt…

Reggel, ugyanúgy ébredtem, mint máskor. Tudtam, hogy Szolnokra kell mennem. Ilyenkor el kell indulnom, már reggel hatkor, hogy időben odaérjek. A munkámat tekintve területi képviselő vagyok, egy reklámcégnél. Orvosi rendelőket keresek fel, és a gyógyszergyárak információs prospektusait teszem ki, a váróteremben. Egyszerűnek tűnő feladatnak látszik, mégsem nevezhető, a könnyű munkahelyek osztályába. Sok idegeskedéssel, és még erősebb figyelem összpontosításával jár. Az autóban ülök, majdnem egész nap, és címről-címre járok, míg az aznapi munkámmal nem végzek.

Robogok az úton, és a tegnap éjjeli álmomra gondolok. Az álmomban is vezettem, de furcsa váratlan esemény történt. Az álmomban egy Ukrán kamiont, egy Török kamionos előzött. Ez nem olyan nagy gond, mondhatják sokan, csak azt még nem mondtam, hogy a kétsávos főúton, velem szemben történt ez az előzés. Álmomban kétszer ütköztem velük és meghaltam, de harmadszorra sikerült megúsznom az esetet. Álmomban harmadszorra már tudtam, hogy a 4-es úton megyek. Az út mellett két oldalon murvakővel felszórt leállósáv futott. A leállósáv közepén, 50 méterenként műanyag bóják segítették az autósokat a vezetésben. Álmomban, amikor közeledett a két kamion, erre a rázóköves részre hajtottam. A műanyag elrepülő bójákkal nem törődve, kikerültem a kamionokat… ekkor ébresztett a könyörtelen óra. Most vezetés közben, próbáltam elhessegetni a negatív gondolatokat, nehogy, mint ahogy a mondás tartsa, „bevonzzam” a negatív dolgokat. Döcögök az úton, és közben rádióból ismert sláger tompítja az agyamat. Nincs jókedvem, hisz hétfő reggel, kinek van jókedve, dolgozni, menni? Talán, egy mazoistának. A zenehallgatás, ellágyítja a rosszkedvet és az út gúnyolódó arcvonásait. A zene, egy kis segítséget kap a felvidításra, a hajnal derengő fényeitől, ezért már nem is olyan elviselhetetlen ez a reggel számomra. Vezetés közben számot vetek, és az agyamban összegzem, hogy mindent bepakoltam-e a kocsiba. Rövid lista után, megnyugodtam, hogy minden rendben van, kezdődhet a munka. Most kanyarodtam rá a 4-es útra. A tegnapi álmaim félelmetes színhelyére. Nem tartottam ettől az úttól, hisz nincs értelme félni.

Igaz az 1.3 Suzuki nem az a rakéta, de mégis elég jó ütemben haladok Szolnok felé. Sok ingerült és talán munkába siető kocsi próbál ezen az úton, bármi áron előzni. Ezért is hívják halál útnak. Amúgy is van pár autósban olyan meggyőződés, hogy egy Suzuki, az nem autó, inkább egy szekér, vagy lófogat mása, ezért minél előbb le kell győzni, le kell előzni.

Nem régen adták át az elkerülő utakat, így a városokon nem kell áthajtani, „ez is segíti a gyorsnál gyorsabb közlekedést” – mondták sokan, de ezzel ellentétben, csak az agresszív vezetőknek adtak még több lehetőséget, a száguldozásra.

Már teljesen kivilágosodott. Budapestről, már az Abony környéki utakat rovom. A tükörben látom, hogy mögöttem, egy előzni kívánó autós, amögött, egy nem szirénázó mentőautó, utána még egy autós. A sort egy kamion zárja. A menetoszlopban, nem szeretek első lenni, mert a mögöttem lévő autósok, egyfajta késztetést éreznek, hogy előzzenek. Az elkerülő út, egy nagy ívű kanyart ír le ezen a részen. Az út melletti fák, nem engedik, hogy messzire előre lássunk, ezért is nem előz meg a mögöttem lévő. Sokat nézem a tükröt, hátha a mögöttem utazó, a záróvonalnak fittyet hányva neki kezd az előzésnek. Itt 90 km/h –val lehet menni. Amennyire tudom, tartom a sebességhatárt, de így is gyorsabban megyek. Kb. 95-97 körül. Ránézek a kilométerórára, utána magam elé. Ekkor láttam meg egy kamiont szemben az én sávomban. A kamion vörös szélterelőjén egy fehér félhold volt látható. Éppen előzött egy cirill betűs Bolgár kamiont. Ahogy láttam éppen egymás mellett vannak és egyik sem akar engedni az előzésből. Már közel voltak hozzánk. Úgy 200 – 300 méterre. Sok gondolkozásra nem maradt időm. Ha ebben a sávban maradok, a szemben lévő kamion és a sort záró kamion, mint egy kartonpapírt összehajtogat minket.

Lelassult az idő. Eszembe jutott az álmom és, a szerint cselekedtem. A másodpercek múlása, mintha percekké váltak volna. Volt időm, mindkét oldalsó tükörbe belenéznem, fel tudtam mérni, hogy elférek-e a menekülési úton, a murvával díszített leállósávon. Amikor mindent rendben találtam, a kocsi kürtjét benyomva dudáltam, és egy mozdulattal, a murvás felszínre kormányoztam a kocsit. A tükörben láttam, hogy az eddig sietős autós kicsit rángatja a kormányt, keresve a menekülési utat, de végül ő is a murvát választva folytatta az utat, és mintha egymás kezét fogtuk volna, minden autós követett engem a murvára. A sor végén a kamionos sem gondolkozott sokat. Ő is ezt az utat választotta. A kocsi első szélvédőjén kinézve, csak az utat szegélyező műanyag bóják elrepülését láttam, amit a kocsim tépett ketté, és messzire hajított az út mellé. A második, bója után érkezett meg mellénk, az egymást előző két kamion és nagy dübörgő robajjal gyorsan tovább is haladt. A kürtöt még mindig nyomva, visszakormányoztam az autót az útra. Társaim, követtek és folytattuk az utat. Már nem emlékszem, hogy meddig dudáltam, de a következő parkolónál, úgy éreztem meg kell állnom. Remegő lábakkal kászálódtam ki a kocsiból. A mögöttem utazók közül, csak az engem követő kamionos tett ugyanígy. A többiek folytatták az útjukat. A kamionos, mihelyt megállt, odajött és kezet fogott velem. Nem beszéltük egymás nyelvét, de ő úgy érezte, hogy tettem valamit érte. Megszólalni sem tudtam, csak néztem az elhaladó forgalmat.

Kiderült, hogy a kamionosok, a mögöttem utazó és a szemben a sávunkban előző kamion tükre összeért, összetörve a benne található üvegtükröt. Ennyi volt a baleset kára, de talán ennyi még belefér.

Hinni sokan hisznek a sorsban, hogy minden cselekedettnek meg van a miértje. Hisznek abban, hogy nem véletlenül történnek velünk a dolgok, hogy érdemes az álmokat megszívlelni.