Az utolsó suszter mester

Az utolsó suszter mester                                                       Írta: Makai Attila

                                                                                              2022-11-03

Hajnalban, nyikordul az ajtó. A beszüremlő fénycsíkon keresztül, az utcai lámpákat engedte betekinteni, a helységbe. Megannyi árnyat, még félelmetesebbé tette a kintről beloholó fény. Egy öreg kéz jelenik meg az ajtórésen és a műhely villanykapcsolóját, kezdte kutatni. A falon lévő folt mutatta, hogy sokszor keresték már. Sose tudta merre is kell szántani az ujjait, hogy meglelje, a kapcsoló mágikus billentőjét, ami után a sötétből, fényesség támadhat. Végre meglelte. Egy kattanás, és barátságos fény világította meg a műhelyt. Az ajtó még egyszer nyikordult, kitárult, és egy hajlott hátú öregember csoszogott be, a helységbe. Az ajtót becsukta. Az ezer foltos gombnélküli, barna kabátját, lassan levette, és az ajtó mögötti görbe szögre akasztotta. Kabát, a szögön nagyot nyújtózkodva, elaludt. Az öreg körbe vizslatott, majd viharvert rádiójához csoszogott és bekapcsolta. Már régóta a rádió a társa, a hétköznapokban. Minden hírek, minden beszélgetés, mintha csak neki szólna, minden zenei előadásnál a szólista felé hajlik meg először, és neki ajánlja fel az első taktust is. Fiatal korában az emeleten lakó Matusek néni hagyatékaként kapta ezt a politúrozott „Pacsirta” rádiót. Matusek néni egyszer beállította a Kossuth rádiót, azóta nem mozdult onnan a mutató. Talán nem is tudna.

Az őszi hideg, a falakat is átjárta. Az öreg, a sparhet ajtaját kinyitva betekintett a kályhába, majd piszkavassal megigazította, a még nem leégett fadarabokat. Két felhasogatott fát tett a kályhába, majd kis gyújtóssal meggyújtotta a tüzet. A lángok nehezen éledtek fel, de csakhamar lobogó tűz ontotta a meleget. Az öreg, mikor meglátta a lángok táncát, kissé elmosolyodott, majd a sparhet ajtót becsukva, a kezét kezdte melengetni a kályha fölött. A kályha tetején lévő nagy foltos piros lábasban az enyv, a meleg hatására, elkezdett folyóssá válni és illatával belepte a műhelyt.

Az öregember leakasztotta köpenyét, felvette, majd leült a székére. Körbenézett. A rádióban pár csipogás után megszólalt a bemondó. „Hat óra! Híreket mondunk!”

Mellette a polcon az elsárgult, megbarnult papírok sorakoztak, a talplenyomatok, az iratok között. Régi felsőrészek, és be nem fejezett cipők, majd az itt hagyott cipők porosodtak. Értük, már talán nem jelentkezik senki. A tulajdonos, már biztosan meghalt, vagy el is felejtette, hogy hova adta be javításra cipőjét. A polc mellett, egy faládában kaptafák gyülekeztek, majd egy varrógép várakozott az újabb bőrvarrásra, és csomózásra.

Már ötven éve.

Már ötven éve hallgatja a híreket. Már ötven éve így kezdi a napját. Már ötven éve, akár hóban, fagyban, esőben, mindig hajnalban érkezik.

Már ötven éve…

Kimondani is nehéz. Eltelt ötven év. Talán, ez a nap lesz az utolsó. Az öreg, már pár éve úgy élte a napjait, hogy talán az lesz az utolsó.

A házban már kevés a régi lakó. Az újabb lakók, már nem köszönnek be hozzá, mint a régiek, mikor elmentek az ajtó előtt. Most a fejüket is elfordítják, miközben fintorogva elhaladnak az enyv-, és bőrszagú pinceüzlet előtt. Régen megbecsült ember volt, a város egyik mestere. Ma már egy szenilis vénember, aki már nem sokáig keveri az enyvet.

Egyre kevesebb a betérő, cipőt javíttatni vágyó ember. Majdnem mindenki, a gyárakban sajtolt, fröccsöntött, robotok által varrott cipőben jár. Kevés embernek fontos, a minőségi cipő. Pedig az öreg szerint, fontos a lábra készített cipő. Mert hamis képzet, mit a multi cipőgyár harsog:

„Mindenkinek ugyanaz, a legjobb!”

Hosszan ecsetelné, hogy minden embernek, más formájú-, más súlyozású lába van. Ezért fontos az első cipő, mint ahogy fontos az utolsó is. Mostanában, egyre többen az utolsó cipőjükkel hagyták el a világot, és az sem minőségi suszter készítette. Az öreg suszter, a saját utolsó cipőjét is el akarta készíteni, de mindig más cipője volt a fontos számára. A mostani cipőjére sem jutott sok idő. A talpa még tartotta magát, de a sarka már erősen kopott lett. Már viccelődött miatta magában.

„El kellene vinni ezt a pár cipőt, egy suszterhez!”

A fia képe néz rá vissza, a lámpára tűzve. A fia képe, ami megsárgult, mint a többi több tíz éves papír. Öreg szemei, elkalandoztak a képen. Ezen a képen, még mindig tele van a fia szeme, anyja fénye tüzével. Itt még erős, a világgal vígan szembeszálló, ezernyi tervvel élő fiatalember. Most már… Ha betérne hozzá, talán fel sem ismerné az öreg.

Mindig szerette volna elmondani neki, hogy mennyire fontos a munka öröme, biztonsága, megbecsülése. Mindig szerette volna megtanítani neki, mindent, amit tud. Az évek alatt mégis rá kellett döbbennie, hogy nem kell ezt erőltetni. Mindenkinek meg kell találnia, a saját hangját, a maga hangszerén. Az öreg suszternak, ez az ütemes kalapácsszonfónia volt. Benne látta megélni, sőt átélni a zene csodálatát, A fiunak, talán, más szinfóniát kell kutatnia. A fiának a saját életét kell élnie, és nem az öreg suszter életét folytatni, vagy újra élni. Úgy érzi, a legjobban tette. Kitaníttatta, és útjára engedte. Most, az ország másik felén él, és évente, egy karácsonyi üdvözlőlapnyi gondolattal köszönti apját. Pár éve, egy levelet küldött, ami ide van csíptetve a kép mellé. A besárgult lapon, még mindig olvasható a Presszer Gábor hála himnusza, legépelve. A végén még egy szó:            

Köszönöm!

Ez a köszönöm, több, mintha sosem olvasott, ezernyi szóval lett volna körbeírva a semmi. Az öreg, ez a köszönöm miatt tűzte ki a fia képe mellé, ezt a levelet.

A híreknek vége lett. A bemondó felkonferálta a következő műsort. Az öreg lehunyta szemét egy pár másodpercre, majd a kését fenni kezdte. Most is, mint ötven éve minden nap, nekikezdett, akár az utolsó napjának.