Behoztam a teámat

Behoztam a teát…                                                                Írta: Makai Attila

                                                                                              2025-05-02

Behoztam a teát a szobába. Forró, még a füle is. Hova tegyem? Talán az lenne a legjobb, ha a könyves polcra teszem. Ott legalább tele tudná szívni magát, ezer tudománnyal. A nagy lexikon sorozat, minden tudásával, az apacs könyvek bujdosó szavával, a gyógynövény határozó, gyógyításával. Milyen jó lenne, ha a könyvekből ki tudnánk ollózni, amit magunknak akarnánk. Nem holmi, fárasztó olvasásra gondolok, ami csak vadul ellopja az időt, és gondolkodásba kényszeríti a művelőjét, hanem, mint a kocsmai beszélgetésben, néha felajzott nevetésben töltené belénk, a tudás gyönyörét. Bár, ha a kocsmára gondolok, és a jó barátok szeregére, akkor minek nekünk tudás. Majd ők elárulják nekünk, a valós igazságot, amit gondolni illik, és amit meghallgatni, már csak égetett szeszesital kényeztető ízvilága után lehet. Megérteni? Soha….

Behoztam a teát, a szobámba. Az ablakpárkányra tettem, hagy nézelődjön az oktondi. És persze az ablakot is kinyitottam, hogy az illatokat érezve jöjjön rá, a nagy igazságra, hogy életre kelt. Az ablak hideg üvegén, meg-meg jelenik a gőz lecsapódásainak játékos műve. Ami által, próbálja az ablakot rávenni, hogy legyen átláthatatlan, párában fürdő, harcostársa. Az egyszerű összeesküvést, úgysem lehet kideríteni, hisz az ablakon betóduló, alig 5 celsius fok, rögtön rendre inti a pára szerzőjét, és karcos poétának gúnyolva, munkába áll. Morcos arccal lefújja az ablak üvegéről, a minden pillanatban fellobbanó renitens lázadót. A pára, eleinte harcba száll, az érdekeit szem előtt tartva, de lassan alkonyul az intenzitása, és beletörődve veszteségén, fejet hajt a celsiusok atyjának.  

Behoztam a teát a szobámba. Inkább az asztalra rakom. Ezt a teát kell innom, citrom, és méz nélkül. Pedig, ha rummal, vagy, ha más nincs, cukorral ízesíteni lehetne, akkor nem zavarna annyira az íze. Ennek a teának, valami megmagyarázhatatlan bukéja van, amit a filterbe zárt összetevők tudnak részemre biztosítani. Ez a tea annyi minden gyógyító főzetbe való növény darabkáját tartalmazza, hogy fel sem tudom sorolni. Egy pár összetevőt, azért jó lenne megismerni, ezért behoztam a teás dobozt a szobába és keresem rajta a felsorolást. Itt kell lennie valahol… Á meg is van. Az összetevőket olvasom, amit persze kis betűvel ráírtak a doboz oldalára, amit én szánalmas módon, csak csillagvizsgálóval tudok elolvasni. Nem elég a két szemüveg a feladathoz. Olvasom. A filtert, lógassa bele… mintha a lábmosás tudományát tennék közkincsé. Olvasnám tovább, de elfáradtam. Belefáradtam, hogy gyűjtöm az információt, erről az alig átlátszó folyadékról..

Behoztam a teámat a szobába. A bögrémet, ismét magam előtt tartom. Legszívesebben táncolnék vele egy csábos keringőt, vagy egy érzéki tangót. Mindegy, csak tánc legyen. Ne kelljen beszélgetni. Az emberek, amúgy sem szeretnek táncolni. Inkább felesleges frázisokat mondanak, közben lázasan kémlelik, hogy a beszédpartner, mennyit ért meg az egészből. Mennyi bólogatás? Mintha a mondatok nagy ujjai, a hallgató fejét harangként indítaná déli műszakjára. De közben látszik, hogy az értelem, legapróbb szikrája sem gyúlt tekintetébe. Az ilyen monológot, és csupán felesleges szócséplésnek tartom. Itt nem keverednek az ízek, úgy, mint egy bögre teában. Itt nincs meg a belátás, mit most teszek, eme kopott bögre mélyébe nézve. Ebben a beszélgetésben, nincs semmi. Mondjuk, ebben nagyon hasonlít erre a bögre teára.  

Behoztam a teámat, a szobámba, Le kellett tennem valahova, ahol megvárná, míg megigyam… de be kell látnom, ez a tea, így már nem iható. Kihűlt. Ki is viszem ezt a teát a szobámból, és kiöntöm a mosogatóba…