Csak egy gomb...

Csak… Egy gomb…                                                      írta:Makai Attila

                                                                                     2016-11-06

        A dátum már nem volt fontos, amióta a nagy számítógépes forradalom lezajlott. Valahogy az emberek, nem szerették volna, hogy tudják hány év is telt el, azóta. Bár halkan megjegyzem, nem is nagyon tudták volna az igazi dátumot, mert az évszám tudása, elveszett a forradalom idején. Az igazi dátum kiderítésére, különféle bizottságokat állítottak a kormányok, hogy eldöntsék a valós kort, de sajnos nem tudtak megegyezni. Így az évet nem számolták, csak a napokat, heteket, és a hónapokat. Mindenkinek saját időszámítása volt. A születésétől kezdődött időszámítása.
Ebben, a mostani ember szemében káosz uralta világban, nem is volt káosz. Mindenkit, csak a saját időszámítása érdekelte, és semmi más.

         Ebben a kórban, az emberek helyzete, sokkalta jobb volt, mint korábban a közgazdászok is előrevetítették. A gépek segítsége a mindennapokban, olyan elfogadottá vált, hogy csak az volt a furcsa, ha nem egy gép készített el valamit. 
        Egy szép nyárvégi időben, éppen kertészkedett kertjében Agatha. Kapálgatta, a zöldségei mellett, a földön előtörő gazokat. A szomszédja, már többször is kinevette, hisz a forradalom óta, már majdnem mindent meg tudnak gépek is csinálni, a lakóházakban. Igaz, hogy kertészkedés nem volt közte, de, ha valakinek bármire volt szüksége, csak megnyomott egy gombot, és azonnal megoldódott a gond. Ablaktisztítás... egy gomb, ajtó nyitása... egy gomb, és így tovább. Még a főzés is feleslegessé vált, hiszen a „Robotssef” beépítése a hajdani konyhákba, megoldotta az étkezést. Havonta egyszer, fel kell tölteni, az előre készített lefagyasztott ételekkel a gépet. Amikor valamelyik étkezésre került sor, csak oda ment a „Robotssef”- hez... egy gomb, és pár perc múlva kész volt az étel. A szomszéd elmondása szerint, már csak Agatha volt, aki főzőcskézet. Bár a többi városlakó anno, meg sem tanulta, eme művészet alapjait, hisz:" csak... egy gomb". Agathának sokszor eszébejutott a reklám, ahogy a legmodernebb „Robotssef” -et népszerűsítették " Csak... Egy gomb...".

-  Nem is tudják, hogy mennyi különbség van, a gépi kaja és az én általam készített étel között – gondolta magában sokszor – Ha egyszer érezhetnék a különbséget… biztosan sokan térnének vissza a főzéshez.

Agatha ősz haját, már kendővel felkötve viselte, hisz nem volt kíváncsi, a lakásokba beépíthető fodrászgépre sem. Úgy gondolta, hogy teljesen felesleges ennyire függni a gépektől. Inkább, csak saját erőből akarta elérni, hogy fenn maradjon. De ez sok fárasztó munkával is járt, miközben a szomszéd, csak a napozás és a medencében lubickolás örömeinek adta át magát.

Egyszer, amikor éppen Agathán köszörülte a nyelvét a szomszéd, hogy miért tart fent egészségtelen kertészkedést, és veteményest, akkor hirtelen felindulásból azt mondta a szomszédnak " bárcsak romolna el a sok kütyütök. Akkor majd megtudjátok, hogy milyen az igazi élet". Persze, ezt már akkor bánta, amikor kimondta, mert a szomszéd kiposztolta honlapján, a gúnyos gyűlölködő szavakat, ami miatt rengeteg méltatlankodó és gúnyolódó emailt kapott Agatha. Még a barátai is fenyegetőzve írtak rá. Ez több lehetett, mint az istenkáromlás. 
Minden rosszindulat, és fenyegetés ellenére sem adta fel, csak nevelgette zöldségeit, és a kellő növekedés után szüretelt. Egy részét jégszekrénybe tette, vagy kiszárította. A többit a hűtőbe, ahonnan naponta szedte össze, a főzéshez használt zöldségeket.
Agatha büszke volt magára, a mélyhűtő szobájára és éléskamrájára. Pár háztáji állatott is tartott, amit persze nem vághatott le, mert az állatvédők által pár éve benyújtott törvénytervezet miatt megnyert választások után, tiltották a háztáji állatok, otthon való „emberségtelen” levágását. Ez persze a nagyvállalatoknak jött a legjobban, monopolhelyzetbe hozta őket. Most már csak ők lehetnek azok, akik az élelmiszernek szánt állatokat tarthatják, és feldolgozhatják. És a törvény szerint persze szabadárasan árulhatják, a fogyasztók részére.
        Az egyik késő délután, rádióhallgatás közben, az ablakon keresztül nézte a szakadó esőt, és kémlelte az eget, hogy mikor lesz már vége, ennek a hurrikán szerű esőnek. A rádiót még a nagymamájától kapta. Ránézett és csak annyit gondolt:

- Eléggé ütött-kopott ez a rádió, olyan, mint én.

De nem volt hajlandó megválni tőle. Nem volt szíve kidobni.

A fák hajladoztak a kertben, a szomszéd lábakon álló medencéje is felborult, betörve a nappalija terasz ablakát. Agatha, csak arra tudott gondolni, hogy nehogy a veteményese megsérüljön. Már csak a burgonya utóját, kellett volna kiszedni.

A rádióban felcsendült, a régi légiriadó hangja, és az embereket felszólították, hogy a pincébe, vagy egyéb bunkerszerű helyre meneküljenek. Valahogy, a kezdetben sima viharban kiteljesedő eső és az időjárás, még rosszabbra, még ártalmasabbra fordult. A rádióban, már elkezdték, a felelősöket keresni, az időjárás miatt. Agatha csak mosolygott a bemondón.

-         Mintha valaki tehetne arról, hogy ilyen rossz lett az idő.

Összeszedett pár dolgot, kétszersültet, és a saját keverésű leves porát, és a kis ütött kopott rádiót, levitte a pincéjébe. Zöldséget, nem kellett levinni, hisz a mélyhűtő szobája, és kamrája, a pincében volt. Olvasnivalót és gyertyát, elemlámpát, egy váltás ruhát, valamint vizet, már a bejelentés előtt levitt.

Igazán, neki nem is kellett volna a rádió bejelentése. Látta előre, hogy baj lesz a viharból. Gyermekként, már egyszer átélt egyet. Akkor a nagyanyja, csak annyit mondott: „ A legfontosabbakat, vigyük a pincébe!” Ezért volt az, hogy ő pincét is akart a házához. Egy belső lépcsős pincét, erős födémmel, mert a nagymamája megeskette, „Ha házad lesz, mindig legyen alatta egy erős tetejű pince!”. Persze ezért erős kritikákat és gúnyolódásokat kapott, de most az ilyen veszélyes embert próbáló időben, mégis ésszerűbbnek hatott ez a pince, mint a szomszéd lábakon álló medencéje. A pincébe költözés utolsó mozzanata az volt, hogy a pince ajtót lehajtotta, és az erős zárakat aktiválta. A karosszékébe ült, és a lámpa fényénél, elkezdte olvasni, kedvenc könyvét.

A vihar hangja tompán panaszolta, hogy nem tud lejutni hozzá. Mégis néha a föld is engedni kezdett a nyomásnak, és megremegett. Agatha fegyelmezetten olvasott.

A lámpa kicsit villogni kezdett, majd sötétség vált az úrrá, a pincében. A zseblámpáját bekapcsolva, próbált olvasni tovább. Beállította a lámpát, „vész” üzemmódra, ilyenkor félóránként, újra be kell kapcsolni. Az értelmét azzal magyarázták, hogy, kevesebbet fogyaszt így, és ráadásul, jó időmérőként is szolgál.

Olvasni próbált. A betűkből próbálta, az erőt meríteni. Az egyre tomboló vihar hangjai be-beköszöntek a derengő fény mellé. A gondolatai elkalandoztak, nem tudott a könyvére odafigyelni.

A mélyhűtő áramellátása megszűnt. Ezt egy kis visszajelző mutatta, hogy még „jó” idő van bent a hűtőben. Agatha letette a könyvet, és bekapcsolta a fotel mellé készített rádióját, de zavaros hangfoszlányok, és sistergésen kívül, nem hallott semmit. A vihar, legnagyobb erejét fitogtatva, tette dolgát a pince fölött. Ez le is hallatszott Agathához. Egy-egy hangosabb csattanás és robbanásnál Agatha is megrezzent, de próbálta a hidegvérét, és a nyugodtságát megtartani..

-         Talán a vihar miatt, olyan zavaros a vétel – gondolta magában.

Még egy kis rázkódás, még egy kis dörömbölés, és vége lett. Csönd ült a szobára. Néma csend.

Agatha próbaként bekapcsolta ismét a rádiót, és mint ahogy nagymamáját látta anno, ő is a füléhez tette a rádió hangszóróját, és lassan elkezdte forgatni az állomáskereső gombot. A sistergésen kívül, olykor hallott emberi beszédhez hasonlót, és zenei dallamokat, de élvezhetetlen volt, a sistergés miatt. A rádiót bekapcsolva hagyta, a kedvenc állomására hangolta, ahol ugyanúgy sistergés volt a válasz, de ez, Agathát nem érdekelte. Lehalkította egy kissé a rádiót, és letette a földre. Most, ez a sistergés volt a barátja.

Összeszedte gondolatait, és kérdéseket fogalmazott meg.

Mit tegyen?

Mikor menjen ki?

Meddig tarthat a vihar?

Éhes most nem volt, de, ha éhes lesz, hogyan készítsen magának ételt?0

Elég lesz a levegő a pincében?

Tüzet nem gyújthat!

Ha itt tölti az éjszakát, nem lesz hideg?

Hozott elég takarót?

Hol fog aludni?

Eszébe jutott, egy film, ahol a katonák készítettek leltárt a dolgaikról, a céljaikról. Elmosolyodott, mintha őt is ilyen katonai létesítménybe zárták volna. Most úgy gondolkozik, mint a filmben, a katona.

Kezdett fázni, és az órájára nézve látta, hogy már beköszöntött az este. Ma már, nem megy ki - gondolta, hisz nem tudhatja, mi történt fent a lakásában. Áram nincs, ezért csak kóvályogna a nappaliban.

A vihar ismét nekikezdett a mondandójának, és néha dübörgő hanggal, néha nyikorgással követelte a csöndtől a jussát.

Elálmosodott, gondolta lefekszik aludni. A pincében, a kidobásra váró dolgok között, volt egy ágy. Elpakolt róla, és a fotel mellé húzta. Takarót tett az ágyra, és lefeküdt, majd, egy másik takaróval, betakarta magát. A lámpát, a legkisebb fokozatra állította. Most ebből a fényből, és a halk sistergésből gyűjtött erőt, és bátorságot.

A vihar még tombolt, mikor az álom elnyomta.

…

Amikor felébredt, sötétség vette körül. Sötétség, és a sistergés. A lámpához kapott, amit maga mellett hagyott, és feloltotta. Erősebbre tekerte a fényt, és körbenézett. A pince szokásos rendje tárult a szeme elé. A bejárati, vagyis kijárati ajtó egyik sarkán, víz csepegett le a földre. A vízcsepp, ütemesen verte a padlót. Csöpp… majd pár másodperc, és újra csöpp…

Az órájára nézett. Reggel 6 óra.

A rádióból jövő sistergést megszakította, a kikapcsoló gombbal, és hallgatózott. Hátha hall zajokat, vagy a vihar szavát. Kintről nem hallott semmit, de nem mert kimenni. Még nem merte kinyitni, a lakásba nyíló csapóajtót. Ilyenkor, még sötét van kint – gondolta – és, ha nincs áram… - hátrafordult, de a mélyhűtőn a mutató még mindig azt mutatta, hogy nincs bejövő áram. - akkor félő, hogy belelép valamibe. Még fél óra kell, a napfelkeltéig. Napfelkelte után, biztosabbak lesznek a léptek.

Visszabujt, a meleget kölcsönző fekhelyére, és betakarózott. A lámpa fényét, kissé lecsökkentette, és próbált pihenni. Nem nagyon ment. Az idő ilyenkor, mintha koldus lenne, vánszorog előre. A percek, mint egy fogaskerék nyelvei, bele-belekaptak az órába, és sok másodpercekig uralták azt, majd elillantak, egymás után, olyan gyorsan, mint ahogy jöttek. A percek számai sorban álltak, beteljesítették küldetésüket, majd elszakadva, egy másik percnek adták át helyüket.

Agatha csendben várt, és fűtve a vágytól, hogy a lakásába kilépjen. 

Elkezdett gondolkodni: Azért, valamilyen fegyvert, vennie kell magához! Már megint, a látott katonás filmet okolta, ezért a gondolatért, de reálisnak tartotta.

A fél óra, igazán még el sem telt, mikor Agatha a szerszámos ládájához lépett, egy csavarhúzót, és egy vágókést vett ki belőle, és a zsebébe csúsztatta. A zseblámpát teljes erőre állítva, elkezdte kinyitni az ajtót.

A reggeli fénnyel együtt, kevés víz is jutott a pincébe. Az ajtót felnyitva látta, hogy előszobája, a háza, amit annyira szeretett, már nincs a helyén. A szomszéd háza, akit nem szeretett, sincs a helyén. De körbenézve látta, hogy a környező házak szétszakítva és megrongálva árválkodnak. Sok törmelék között egy-egy fal kimagasodva állnak a távolban. De az ő közelében, ahol az egykori háza magasodot, csak egy nagy placc terült el. Eldobálva szemétkupacok, és megrongált vezetékek. Szerteszét fadarabok, gép alkatrészek, és üvegszilánkok csoportosulnak. Az egykor sok ember otthona, most semmivé lett. Pár kerítés még a szomszédság határait mutogatta, de nem volt mit határolni. A legtöbb ház eltünt..

A reggeli napsütés, hosszúvá nyújtotta az árnyakat. Bár egy-két fán, és kerítésen kívül, nem volt semmi, ami a nap útját álja.

Pár ember kóválygott, az utcákon. Senki nem érthette, hogy mi történt. A pincéből feljövő Agatha is, csak szemmel keresgélte, a háza romjait, és álmuldozott, a nagy pusztításon..

A pincelejáróhoz ment. Lehajtotta a csapóajtót, és bezárta. Utólag belegondolva, ez egy ösztönös cselekedett volt.

Ő is elkezdte összeszedni a házából maradt értékeit, apró emlékeket.

Találkozott, pár környéken lakóval, akik ugyanazt tették, mint ő. Se rendőr, se katona nem érkezett, ezen területre délig.

- Biztosan fontosabb dolguk akadt – gondolta magában. Pedig ilyen esetben, már régóta, rendőrök, vagy rendre vigyázó robotok feltűnése, megmagyarázható és kívánatos lenne.

Délig talán a sokk hatás miatt, nem érezte az éhségét, de délfelé, már eléggé intenzív korgással tudatta a hasa, hogy enni kíván.

Tudta a módját, hogy hogyan csillapíthatja éhségét. A pincéjéhez ment, körbenézett, hogy nem látja e senki, és kinyitotta. Amúgy is szerette volna eltenni a megtalált értékeit, pár képet, ékszereket biztonságos helyre, nehogy valaki rátegye kezét az ő dolgaira. Agathának biztonságot nyújtott a zsebében lévő kés, és csavarhúzó, mert bármennyire is még biztonságban érezte magát, egyre több ismeretlen arccal találkozott, akik kereséssel (persze nem a saját dolgaik keresésével) ütötték el az időt. A pincéjébe, csak úgy ment le, hogy megbizonyosodott, hogy ne kövesse senki, de az éhsége miatt a hasa, már követelődzött. A kinti meleghez képest, enyhe hűs idő fogadta. Áram nem lévén, a zseblámpával világított magának. 

A hűtőjéből kivett pár hozzávaló zöldséget, egy jó leveshez. Egy tűzgyújtót a szerszámos ládájából, és a kidobásra szánt dolgok közül egy régi fazekat.

        - Még milyen szerencse, – gondolta magában – hogy még nem dobtam ki.

A fazék, kicsit ódivatúnak hatot, ebben a nyomógombtól függő világban, a pince tulaja, mégis a lépcsőre helyezte, a leves hozzávalói mellé. Már csak, a leves por hiányzott. Még visszaindult érte, amikor egy hang szólalt meg a pince ajtóban.

- Agatha, te élsz?

Agatha a hang felé tekintett, a zsebéhez kapott, de az ijedsége elmúlt, amikor régi barátnőjét látta meg, a csapóajtóban.

-         Azt hittem…

-         Ne beszélj annyit, inkább segíts. – mondta, majd feladogatta a főzéshez szükséges kellékeket.

Tűzifát, könnyű volt találni, hisz szerteszét heverő ház elemek, mind fából voltak. Egy kis tisztásfélét készített, a volt háza helyén, és tábortüzet rakott. Amíg ezzel foglalatoskodott, a barátnőjétől megtudta, hogy az egész városrészt elvitte a hurrikán. A televízióban látott képeket, ezért ült autóba, és jött el a barátnőjéhez.

- Az emberek, nem tudják, mit tegyenek. A katonaság, még csak készülődik, a kivonulásra. Nagy a fejetlenség, – mondta a barátnő, miközben pakolgattak, és az étel főzéséhez kezdtek. - de erre nem volt felkészülve.

A szél, még most is fújt egy kicsit, így a kocsit, a szél és a tűz közé állította Agatha, és a ponyvával, még meg is támogatta, a szélfogó erejét, hogy a tűzet ne bántsa.

Már nagyban főtt a leves, amikor az első embert odacsalogatta, a főzés illata.

Délutánra, már egész sor ember várakozott, az „ingyen konyhára”.

Majd még jöttek.

A leves hamar elfogyott, de utánpótlás mindig akadt. A végén már négy fazékkal főztek, és kisebb konyhát tartottak fent. Néhol, az emberek között akadt egy kis veszekedés a sorban tolakodók között, de szerencsére szépen lezajlott az „ebéd” kiosztása. Pár ember, a helyi orvossal egy sátort húzott fel, az ételosztás mellett, és elkezdte ellátni a sebesülteket. Egy másik sátor is előkerült, ahova fektetni lehetett a korházra szorulókat, amíg a segítség megérkezik. Az orvos indítványára, minden embert egy listára felírtak, akik túlélték, ezt a vihart. Egy sátor a felíróknak, is jutott.

Mire a katonaság megjelent, már jóllakott embereket találtak, kis elsősegély pont mellett. Az egyik ponyvából készült sátor csúcsára, egy fa tábla volt ráerősítve. Kézzel, írott, görbe betűkkel, csak annyi volt ráírva:

CSAK… EGY GOMB…