Cselló hangja, elveszi az ember eszét...

Mostanában érdeklődéssel fordulok, olyan zene felé, ami nem tuc-tuc, vagy dum-dum zene. Tegnap a csellóra, a cselló hangjára bukkantam. Mintha angyalok dúdolnának. Persze bevallom az avantgárd cselló, zene nem tetszik. Amikor össze – vissza, üti – veri a csellót, közben ráng a feje. Ez nem az én világom. Kodály Zoltánnak is van pár műve, ami nem a zenei hullámról szól számomra. Nekem az tetszik egy műben, ha pulzál, és végigvezet a művön, mintha egy házat vagy kastélyt mutatna be. „ Ez a bejárat, előtér, szoba, illetve szobák, a télikert, kint eső esik, kinézünk az ablakon, utána konyha, pince, és hirtelen a padlás, majd ismét az előszoba, és a kabát felvétele után, kijárat…”

A szépen játszó, lágy hangokat megszólító előadóművek megfogták a lelkemet. És kicsit olyan érzéseket biztosított, hogy csak nekem szólnak a hangjegyek, amik a csellóból hang formában előbújtak. Élvezettel hallgattam a csillagok háborújának zenéjét, feldolgozva csellóra. Kicsit erőltetettnek hatott, de … Igazán az is jó, a csellóban, hogy olyan a hangja, mint a hegedűnek, csak mélyebb. Neked is ajánlom, hogy kicsit hallgass bele. A romantika legjobb kifejezése. Bach egyik művét hallgattam, amikor megreccsentem. Az előadó művész mintha kedvesét ölelné, amikor játszik a csellón. Oly beleéléssel, hogy kedvem lenne kipróbálni. Milyen lenne az érzés?    

Kicsit olyan mint … szemérmesek kedvéért, nem taglalom…