Duciság...

Az életem során sokszor csúfoltak, vagy egyéb negatív jelzővel illették a kis súlyfeleslegemet. Digi, dagi… stb. Hátrányos helyzetbe kerültem, majdnem mindig. Ha torna órán fociztunk, vagy kidobósoztunk, mindig engem választottak meg, az utolsók között. Pedig én jobb voltam, pár lánynál és sok fiúnál is. Nekem, mindig többet kellett tenni, többet kellett tanulni (ami, nem mindig ment). Amikor, úttörő bajnok lettem sakkban, akkor is nekem jobbnak kellett lenni, mert volt egy gyengébb, de jobb kinézetű srác, akivel többet foglalkoztak, többet tanítottak. Persze ez nem biztos, hogy a súlyomnak volt köszönhető. Hanem az előítéleteknek. Előítéletek: igénytelen, büdös…stb. a pofim sem volt Alain Delon –os, így avval sem tudtam, aratni. Ennyit rólam. Most inkább általánosságban beszélek, mert volt egy rádió cikk, ahol kritizálták a ducikat. Mert „egy duci ne vegyen fel miniszoknyát”, nálam kiverte a biztosítékot. Nem a miniszoknya, hanem, hogy skatulyázzák a ducikat. Ha a divatról van szó, akkor egy kicsit vastagabb hölgy is, lehet jól öltözött. Tudom sokan túlzásba viszik, de, ők így szeretnének kitűnni, a hétköznapok szürkeségéből. Foghatnánk a konfekcióiparra vagy másvalakire, de tény az, hogy több színválaszték és minta van az m-es és S-es méretben, mint más méretekben. Általában a nagyobb méretekben marad a barna és a fekete, mint fő szín. Esetleg a sötétzöld.  Ne feledjük, hogy egy-két lila is akad. Nincs igazi választék. Valamint, próbáltál már bemenni egy cipőboltba, 42-es magas sarkút vásárolni? Ne próbáld, mert nincs. Ha véletlenül akad (az esetek 0,002%), az széltében szűk. Ezért rendszeresen csak sportcipőben, vagy a lábukra készített cipőben, lehet látni a nagylábon élőket.

Ez a sok degradáló és lekicsinylő pesszimista skatulya, sok embert (mint engem is) elbátortalanít. Elbátortalanít, az élet kérdéseiben. Sajnos úgy vélem, sokat kell tennem, hogy elfogadjanak. Az elfogadottságnak, az hiszem, mindenki meg akar felelni. Sok ember, előnyös kinézettel van megáldva. Nekik, elég csak egy kis süket szöveget levágni, és ölükbe hullik, egy jó osztályzat, jó állás, stb. nekem…már megint, magamról beszélek, ne haragudj, de velem megtörténtek olyan dolgok, amitől mindig kisebbrendűségi érzések és önigazolás vágy kerülget. Megkérdőjelezem munkám teljesítményét, valamint állandó félelemmel vizsgálom a jövőt. Ma, feltette a feleségem, a nagy kérdést, mit csinálnék másképpen, ha az életemet újra lehetne kezdeni. Nem is tudok, mit mondani. A legjobban azt sajnálom, hogy nem léptem meg dolgokat, korábban. Nem kezdtem fényképezni, nem kezdtem zenével foglalkozni. És a rajzolás? Állítólag jól rajzolok, és mégsem művelem, ez bűn. Az önhitem, ami visszatart, még most is. A bátorság, a kitörésre, és hogy elhiggyem, különb vagyok, egy jelentéktelen jelzőnél. Egy csodálatos.. Hello! Mi ez, az önimádat, egoizmus? Bár ki kell mondani, igen jó vagyok! Szép vagyok! Meg tudom csinálni! Mindent meg tudok tenni! Úgy képzelem, a kimondott „szó” olyan, mint a tóba dobott kő, víz fodrai. Kimondott szavakkal meg lehet változtatni, sok mindent. Csak ki kell mondani, és el kell hinni. Én sokszor nem hiszem, hogy jó, különb vagyok. De van egy jó barátom, aki sokszor bátorít. Aki nem a kudarcaimra emlékeztet, hanem, hogy mekkora dolgokra vagyok képes. Vele szeretek beszélgetni. Olyan dolgokat hallok tőle, ami felvillanyoz. Igaz a kilóméterek miatt, csak néha jutok el hozzá, de mindig várom. Ő, annyi embernek segít, hogy úgy érzem, nekem is kell segíteni neki. Sokszor dicsérem másoknak is. Ez, az igazi, barátság? Nem tudom. Gondoltam egy nagyot. Most befejezem és egy következő blogon folytatom a ducik helyzetét. Mert még van. Pl.: Az orvoshoz bármikor megyek, bármilyen problémával, azt mondja, „fogyjon le”… Folytatása következik…