Egy elkeseredett ember monológja

A legjobban a csalódást utálom, minden kapcsolatban. A csalódást…A játszmák…A kimondatlan játszmák…A trükkök. Hogy nem ismerheted meg, a másikat. A játszmákat mindig is űzzük. Én, ha meg akarok ismerni valakit, (nem kicsit, de) mindig sokat beszélek. Ez azt hiszem stressz, vagy zavartság. És a sok duma, elriaszt mindenkit. Néha, sok infót szeretnék megosztani. És szeretnék, egy széles palettát nyújtani, a beszédtémákról. De legtöbbször, csak a gyermekeimről beszélgetek. Most, még kicsik, de mi lesz, ha tinikké válnak. Beszélgethetek magammal. Megbeszélhetem magammal, vagy a tévével a gondjaimat. A gyermekeim, tini korukban, nem fognak figyelni rám. Határozottan nem fog jót tenni, a korom sem, hogy megismerkedhessek, más emberekkel. Legtöbbször szeretnék inkább hölgyekkel beszélni. A férfiakat, sajnos nem köti le a gyermekeim, vagy pedig mindig a beszélgetés az ő munkájáról, vagy hobbijáról szól. Be vagyok burkolózva, a saját kicsi életembe. Beszélgetni nincs hely, idő, mód. Egy hatalmas hazugság, a barátság szerintem. Majdnem minden az érdekek mentén érvvel. A filmekben látható és érezhető barátság, szerintem kamu.

Talán van olyan ember, aki tudja, hogy fotózok. A fotózásban szeretem, azt a pillanatot. A pillanatot, amit, akkor érzek, amikor ott vagyok… Fotóztam több esküvőn, és elsőáldozáson. Sokat jelent nekem, ha ott lehetek mások életében. A legjobban, azt szeretem a fotózásban… hú, ez rázós…Én két féle fotózásról beszélek az egyik az esküvői, vagy rendezvényfotózás, a másik a csendéletek fotózása. Az esküvői fotókban az a jó, hogy ott lehetek más ember boldogságának közelében, és több… többet lássak, mint mások, az egész lagzi alatt.

A csendéletben a magányt, a magamra és a témára figyelést kedvelem. Próbálom visszaadni azt a szépséget, amit látok, tapasztalok. Többen mondták, hogy a csendéleteim, vagy a természet fotóim, nagyon jók lettek. És próbáljam meg, pályázatokon indítani. Talán megpróbálom…