Egy kisfiú szöktetése 1.rész

Egy kisfiú szöktetése                                                            Írta: Makai Attila

                                                                                              2021-01-10

                                                           1.rész

Az égről lehulló napkorong, még egy utolsót kacsint, a hegy fogai között, majd végleg elbújik a hegy sötéttel szőtt fogságába.

- Most mi lesz? - kérdezte ártatlanul a kisfiú

- Jön az este. – válaszolta az anyja.

Amíg nappal volt, nem volt gond, hisz a kisfiú látott minden követ, veszélyt és szépséget. Látta a kicsipkézett sziklákat, bokrokat, de ha sötét lesz, akkor nem lát semmit, vakon bolyonghat. Az anyja erősebben fogta a kezét, mert érezte, hogy kisfia félelmei erősödnek. Még sosem vitte ki ilyen messze. „Csak tovább kell menni. Még nem állhatunk meg” mondogatta sokszor. Hogy hova kell menni, mi miatt nem lehet megállni, azt nem mondta, csak annyit, hogy menni kell. Merre, hova, a kisfiú nem tudhatta meg? Amikor anyjától rákérdezett, annak könnyes lett a szeme, de nem felelt. Sosem felelt. Egy szót sem szólt, csak vonszolta, húzta a kisfiút otthonról el, a nagy hegyek irányába. Tegnap este, még a kis ágyában aludt, és nem gondolt semmi félelemre. Most itt sétál a hegyek lábainál, és mint a mesék óriásai, őt faggatják szemeikkel, hogy merre tart. Merre viszik a lábai. Ha lehetne, megmondaná véleményét az itt térdeplő hegyeknek, akik az árnyékaik közé süppednek az este közeledtével.

• Anya, fáj már a lábam.
• Még egy kicsit… kérlek, bírd ki. Mindjárt lepihenünk.

Az anya megállt. A hátizsákját, a lábához tette és kezét a szeme fölé emelve, fürkészte a távolt. Az enyhe szélben, fehér ruhája, mintha zászlóként lengene. A fiatalasszony vonásai, most még elcsigázottak voltak, mintha keresné távolban a kedvesét, vagy a boldogulása módját. Majd hirtelen, az elcsigázottságot elzavarta a felismerés és a messzeségbe mutatott.

• Ott! Ott van a ház, ahova megyünk.

A kisfiú is követte anyja példáját, és a szeme fölé helyezte kezét, úgy kémlelte a távolt, de ő nem látott semmit még, csak azt, hogy kezd elfogyni a fény a hegyek közül. A fáradt lábai, szerettek volna pihenni egy kicsit, ezért leült egy kis sziklára. Az anya maguk mögé is kémlelt kissé. Talán félt attól, hogy utolérhetik. Az anyja megemelte nehéz hátizsákját és indulni készült. A kisfiú nem értette, és nem érezte, hogy miért kell elindulni, amikor egy farkas vonyítást hallott a távolból. Kicsit megijedt, és eszébe jutott nagymamája farkas története, ahol vonyítással szerzet erőt magának a farkas.

- Gyere, kérlek – mondta az anyja, a kezét nyújtva.

- De én fáradt vagyok

- Gyere, már nincs messze!

- Miért nem megyünk haza?

- Nem lehet. Csak sötétség előtt érjünk a házhoz. - ezt az utolsó mondatot, magának mondta, és nem a fáradt csöppségnek.

A fiú nehezen indult el. A kis cipőjét figyelte, és nem a távolt, egy lehetséges ház miatt. Az eredetileg fekete cipője, most a portól, mintha teljesen fehér lenne. Az anyja cipője is, a kemény sétálás miatt, úgy nézett ki, mintha már száz éves lenne. A fehér szoknyája szegélyébe, belemart pár szikla és a fekete poros föld, mintha körben csíkot húzott volna.

Az anyja lábai gyorsan lépdeltek, ezért a kisfiúnak még gyorsabban kellett szednie a lábát. Már botladozva lépdelt előre. Az elfáradt lábai, nehezen birkóztak meg az egyenetlen útnélküli felszínnel. Az anyja kezéből, a kisfiú kitépte kezét, és megállt. Az anyja ijedt tekintettel fordult meg. A fiú könnyel a szemében állt, a gyér növényzetű felületen. Az anyja levette hátizsákját és a fiú elé térdelt és megölelte. A fiú a fülébe súgta.

• Nem tudok tovább menni!

Az anyja zokogott kissé a kisfia nyakában, majd a szemébe nézett.

• Tudod mit? Majd viszlek.

A kisfiú mellől felállt az anyja, és nem a hátizsákot, hanem a kisfiút vette a csípőjére és elindult. Úgy járt így, mintha egy ruhákkal teli kosarat vinne, és nem egy gyermeket. A kisfiú nézte sokáig a távolodó hátizsákot, amíg el nem tűnt a bokrok között. Ahogy eltűnt a zsák, a látó horizonton, előre fordult, és tényleg, egy ház volt nem messze. Ebből a magasságból már jól lehetett látni.

Az árnyak egyre komorabbak voltak. Az anyja járása is megbicsaklott néha-néha, de éltette a vágy, odaérni a házhoz. A menedékhez, ami az utolsó mentsvárként gondolt a világon. A házban, mintha kis fény gyulladt volna, majd fokozatosan, egyre világosabb lettek a ház szemei. Egy petróleumlámpa világlik így fel. Már csak pár lépés. Egy kutya kezdett morogni és ugatni. Nem lehetett látni, hogy melyik árny lenne a kutya, és melyik egy bokor. A kutyaugatás, nem enyhült. A ház udvarába ért az anya, ott megállt. A kutya ugatás mellé, lánccsörgés is hallatszódott. Mintha szabadulás miatt szeretné elszakítani, úgy rángatná láncát. Az ajtó kinyílt. Az anya letette a gyereket a földre, és megfogta kezét. A másik kezét oldalra nyújtotta, tenyerét az ajtó felé fordítva várt. Az ajtóban, legelőször egy hosszú csövű puska csöve jelent meg, majd egy csizma, ami nagyot zengett és a padlót nyikorgatta, mikor kilépett a faház gangjára. Egy idős, nagydarab nő állt a fegyverét leeresztve. Nem szólt. Az arcán, különös tetoválások éktelenkedtek. Egy fütty a kutyának szólt, amitől megjuhászodott. Csend lett. A tetovált arcú nő, nem szólt semmit csak szúrós szemével méregette a jövevények arcát. Az anya, térdre vetette magát. A könnyek, úgy csorogtak az arcáról, mintha egy patakot érlelő ér lenne. Az anya, nem szólt semmit, csak térden állva várt. Az idős nő, rágott valamit a szájában, majd egyet köpött, ami után visszament a házba, és az ajtó becsukódott. Az anya, előreborulva sírt. A kisfiú semmit sem értett. Igazi férfiként, az anyja kezét elengedve fellépdelt a lépcsőn és a nagy ajtót kis öklével verni kezdte. A nagy ajtó kinyílt. A benti fény, megvilágította a kisfiú arcát. A tetovált arcú nő állt vele szemben, az ajtóban.

- Sokat sétáltunk, hogy ide jöhessünk. – mondta, a fáradtságtól alig élő kisfiú. – Fáradt vagyok és éhes. Kérlek, engedj be.

A tetovált arcú öregasszony elállt az ajtóból, majd egy tányért tett az asztalra, amiben éles hanggal kereste helyét egy kanál. A fiú belépett a házba, és a tányér hoz ült. Az ajtó nyitva maradt. Az öregasszony, az asztal közepére tette a tűzről levett tálat, majd egy merőkanállal szedni kezdett a fiúnak. A kisfiú, mohón szürcsölte a meleg levest. Ekkor az ajtóból benéző anyja, egy kivert kutya nézésével csodálta a kisfiú elszántságát. Az asztalra, még egy teríték koppant. Az anya halkan belépett, és lehajtott fejjel becsukta az ajtót. Az asztalhoz lépett, az elcsüggedt, falatozó kisfiút megsimogatta és leült a másik székre. Az öregasszony kenyeret vágott, amit a kisfiúnak adott, majd egy másik karéj kenyeret nyújtott az anyának is. A szedőkanállal, kétszer mert a sűrű levesből, majd, csak annyit mondott

- Egyél.

Anya lassan elkezdett enni, kicsiket harapva a kenyérből, miközben kanalazott a levesből is.

Az öregasszony, a tűzhely felé fordulva piszkálta a parazsat. Vissza sem fordult, úgy kérdezte:

• A fiú tudja? – az anya nem szólt semmit. A lehajtott fejéből kiolvasható volt, hogy biztos nem. – Talán jobb is így. Lesz még ideje megtudni. Megmondtam. Úgy fogsz érkezni, mit egy kiöregedett, kivert kutya, és nincstelenül, mint ahogy elmentél.

Az anya nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel kanalazta a vacsorát. A vacsora után az öregasszony ágyat vetett. Anya lefektette a kisfiút, és az ágy szélére ülve dúdolni kezdett neki. A kisfiú hamar elaludt.