Egy kisfiú szöktetése 2.rész

                                                                 2. rész

Másnap reggel, amikor a kisfiú felébredt, az öregasszonyt pillantotta meg, aki a tűzhelynél főzött. A takaró védelme alól, az anyját kereste szemével, de nem találta. A félelmetes öreg nénitől, elbújt a takarója menedékébe, hogy csak a szeme látszott ki a takaró alól. Az öreg néni, hátra sem nézett, úgy szolt a fiúhoz.

• Felkeltél? Gyere reggelizni. Az asztalra tett egy agyagkorsót és egy kancsót. A kenyérből szelt egy szeletet, majd egy fémtányérba rántottát kapart a lábasból, és a tegnap este választott székéhez tette.
• - Kelj fel már! – a hangja sürgető volt, de nem barátságtalan.

A kisfiú mégis félve kelt fel. Az ágya végére terített ingét magára vette, és lassan odaült az asztalhoz. Kicsit fészkelődött még, a széken, de megállapodva, a legkényelmesebb helyzetnél, a kanalát marokra fogva, elkezdett enni. Az öregasszony is odaült az asztalhoz, a kanalát, a nagy szoknyájába törölve, nekikezdett a reggelijéhez. Csendben ettek. A kisfiú végignézett az öregasszonyon. A tetovált arcára, a sok foltot látott ruhájára, és az óriásira nőtt kezére, amiben a kanalat, pont úgy markolta, mint a kisfiú. Ekkor érkezett meg anya, a hátizsákkal.

- Jól elmaradtál – szólt az öregasszony

A kisfiú felállt az asztaltól, és az anyja elé rohant. Úgy szorította magához, mintha még sose látta volna, és mintha, sosem akarná elengedni. Az ölelés közben, az anya letette hátizsákját a földre, és a derekát ölelő kisfiút ő is ölelte.

- Látom hiányoztam. – mondta mosolygósan.

- Már, azt hittem itt hagytál.

Az anya megpróbált kibontakozni az ölelésből, és a fiú szemébe nézni.

- Nem hagynálak el soha. Tudod, tegnap este a hátizsákot, fél úton hagytuk. Azért mentem.

- De már itt maradsz? Ugye, nem mész el sehova? – és ijedten az öregasszonyra nézett, az anyja szoknyája mögül.

Az öregasszony felállt, és az anyának is kapart rántottát, egy tányérba, és letette a harmadik székhez. Kenyeret vágott és letette a fém tányér mellé támasztotta.

Anya, odavezette fiát az asztalhoz, és segített felülni a székre, majd vele szemben leült a tányérhoz, és elkezdett enni. A csendet, az öregasszony reszelős hangja szakította meg.

• És most mi lesz?
• Még nem tudom
• De azt ugye tudod, hogy holnap jönnek, és el akarják vinni, a gyereket?
• Már holnap?
• Megálmodtam.
• Akkor ma, indulni kell!
• És, hova mentek?
• Még nem tudom, de el. Messze.
• Lányom! Évekkel ezelőtt megmondtam, hogy ez lesz. Már akkor megmondták az ősök szellemei.
• De akkor, a gyerekről nem szóltál. – tette le a kanalat anya. – Ő adta meg az életem boldogságát.
• És a férjed?
• Abban igazad volt. - kezdett újra enni.
• Megbántad?
• Miatta nem – nézett a gyerekre.
• Mikor indultok?
• Minél előbb.
• Odaadom a lovamat.

Anya szájában megállt a falat. - A lovadat?

• Nektek nagyobb szükségetek van rá. Utána a városban otthagyod, a kovácsnál. – mondta lazán, mintha egy könnyed kiruccanás utáni fürdőről lenne szó.

Anya lesütött szeméből, elindult egy könnycsepp, és az arcán végigfutva, lecseppent az asztalra. Pár éve, szökött el, az öreg sámántól, aki felnevelte, egy férfi kedvéért. Egész életében segítette ez az asszony, és most is segédkezet nyújt. A város, ide félnapi járás. Lóháton, csak pár óra. A lovát adja neki, a legféltettebb kincsét. Akkor tényleg szerette. Mindig is szerette őt. És ő hálátlanul megszökött.

• Ugyan ne sírj már. A gyerek szemében erősnek kell maradnod.
• De annyi rosszat tettem…
• Mindnyájan teszünk meggondolatlan dolgokat.

A kisfiú nem szólt, csak hallgatta a két felnőttet beszélni. Evett, de már tudta, hogy nagy út áll előtte. Csak azt nem értette, hogy miért? Miért kell mindent otthagyni és elmenekülni a semmibe? Sosem hitte, hogy van másik élet, mint, amit eddig élt. Sosem hitte, hogy a külső világba bele fog látni, és nem csak olvasmányaira támaszkodhat, amikor ki akar lépni a világba.

Még aznap elindultak. A búcsúzkodás, nem volt ünnepélyes, inkább a kapkodás és a ló útra készítését foglalta magába. Anya férfiruhát öltve, nadrágban és csizmával kezdte el a búcsúzkodást. A kalapjába tette, hosszú szőkésbarna haját, hogy távolból figyelő ember, ne tudja megkülönböztetni, egy férfitól.

Úgy dél felé, minden készen állt, hogy indulhassanak. Az anya az öregasszony mindkét kezét megfogva kérlelte.

- Gyere velünk. – szólt anya

- Nem lehet. Az nem az én utam.

- De, ha itt maradsz…

- Jobb lesz így. Legalább feltartom őket.

- De…

- Nincs de! Ennek így kell lennie. – szakította félbe

Az öregasszony, az anya kezébe egy bőrből készült tekercset csúsztatott.

• Ez mi? - kérdezte
• Most nem nézheted meg. Nincs időd. Ez az örökséged.
• Drága mamácska – és sírva a nyakába borult.
• De most már, tényleg indulnotok kell. – bontotta le kezeit a nyakáról az öregasszony.

Amíg anyja felült a nyeregbe, a fiúhoz odalépett és mélyen a szemébe nézve, csak annyit mondott.

• Légy férfi. Tegnap este óta férfivé váltál. Légy bátor! Védd meg anyádat, minden áron, és te is vigyázz magadra. – ekkor kissé megsimogatta a kisfiú arcát, majd feltette anyja elé a nyeregbe. A nyerget, nem igazán két lovasra méretezték, de mindketten elhelyezkedtek, majd kissé a lovat megbökte az anya és integetve elindultak az úttalan sztyeppén a város felé.