Egy kisfiú szöktetése 3-4.rész

                                                                       3. rész

Amikor a kisház, már aprócska ponttá zsugorodott a távolban, akkor még egyszer visszatért gondolataival az öregasszonyhoz. Hisz, kislány kora óta, ő nevelte. Kislányként, a szülei halála után érkezett ide, mert a szüleit elvesztette. Azelőtt egy nagybirtokon lakott, de az éhes, szomszéd földbirtokosok, összeesküdve az életükre törtek. Az egyik hős szolgálólány, kézen fogva hozta őt ide. Ez 20 évvel ezelőtt történt. Akkor talán annyi idős lehetett, mint a kisfia most. Úgy látszik, ez a család sorsa. Kisgyermekként, menekülni kell a biztonságosnak hitt otthonból. Ezt a csöppséget sajnálja csak nagyon, aki úgy fogta a kantárt, mint egy igazi férfi. Ez a kisfiú, nem élheti meg azt a poklot, amit ő élt át. Nem, nem lehet. – ezeket az utolsó gondolatokat, már könnyes szemmel gondolta. A büszkeség, és a féltés, most egy csizmában járt szívében.

Eszébe jutott a bőr tekercs, amit az öregasszonytól kapott. A csizmája szárából kivette, és kigöngyölítette. Egy tulajdoni lap, arról a földterületről, amit most róják a ló patái, plusz a ház. Korábban, az öregasszony mesélte az esti mesékben, hogy nagy értéke van ennek a földnek, hisz a hegyek gyomrában lévő gyémántbányák, elég jövedelmet adnak, hogy élete végéig boldoguljon bárki. Ezt az iratot, már el akarták lopni, meg akarták venni tőle a földet, de az öregasszony sosem adta el. Nem vette rá magát. Mindig azt mondogatta „ Hogy adhatnám el? Hisz nem az én földem?” Pedig annyi pénzt ajánlottak neki, hogy a várost is megvehette volna, ahova tartottak. Főleg a szomszéd földbirtokos volt az, aki szemet vetett a földre. Hetente küldött embereket, hogy ajánlatukkal felkeressék az asszonyt. A végén, a fiát küldte el. Ez volt talán a végzet. Ott látta meg a lányt, az öregasszony házánál. A lányt, aki teljesen elvarázsolta. Sokszor kiszökött, hogy lesve lássa, a fehér, virágmintás ruhájában a lányt, amint a portát takarítja, vagy esténként, amikor a csillagokat lesi. Sokan, talán azt hiszik, hogy csak az anyja unszolására, vagy érdekből tette, minden cselekedetét, de tévednek. Az első látásból szerelem, lehet, hogy sokak részére semmit nem mond, de Bill részére, ez volt a villámcsapás, ami felperzselte és elhamvasztotta. Egy kis idő múlva, a lány is felfigyelt, a díszes ruhába öltözött fiúra, aki tárgyalást mímelve jött minden héten vizitbe hozzájuk. Ajándékait sosem hősködve, és sosem látványos csinnadrattával átadva hagyta ott. Eldugva helyezte el olyan helyeken, ahol a lány járt. Egy vörös, hajba való szalag, egy csuklópánt, egy aranyveretes fésű, egy tükör és más ajándékait, a vizit után, találta meg a lány. Egy idő után, már kereste a részére elrejtett tárgyakat. Minden ajándékot, ládájába rejtve várta a következő, és következő találkozást. Egyszer, az öregasszony, a városban volt, mikor Bill vizitbe érkezett, aznap, teljesen egyedül. Így, csak a lánnyal tudott találkozni és beszélni. A beszélgetésben, valahogy nem esett szó a földről, csak többek között, a lány gyöngy kék szeméről, a barack színű arcáról, és málna vörös szájáról. Aznap, nem volt hátrány, hogy a város olyan messze van az öregasszonynak, hisz a sok elvesztegetett időt, beszélgetéssel be kellett pótolni. Pár hónap múlva, Bill feltette a lány részére a sorsfordító kérdést:

• Katarina. Hozzám jönnél feleségül?

Katarina, nem tudta mit tesz. Szerelmét nem tudta leplezni. Boldogan a fiú nyakába omolva sírt. És igent rebegett. Aznap este, az öregasszonynak is beszámolt a lánykérésről, aki ellenezte ezt az egész kapcsolatot, de a lány szerelme, Billt választotta, és az egyik éjjelen egy levél hagyása után, megszökött…

A tulajdoni levelet összehajtva, visszacsúsztatta a csizmája szárába. A tekercsen belül egy kis batyu volt tekerve, benne 3 csiszolatlan gyémánttal. Katarina felnézett az égre, áldást mondott magába. A gyémántok, fedezték a menekülés költségeit. Amit az öregasszonytól kapott. Legszívesebbel visszafordult volna, alázattal megköszönni, minden jóságát annak az arany asszonynak, de tudta, most mennie kell. Mindegy, hogy hova, csak el innen…

Az út, nem volt valami kegyes hozzájuk, hisz nem voltak hozzászokva a nyeregben megtenni ilyen hosszú utat. A város határát átlépve az Katarina leszállt a lóról, és csak vezette a lovat. A fáradtságtól elgyötört kisfiú, még, a nyeregben ülve nézegette a város forgalmát, megbámulva a sok ház kirakatát. Ilyen magas házakat, még nem látott. Volt közöttük, még kétemeletes is. A fa alapokon nyugvó, kissé cserzett faházak oldala, majdnem mind szürkén bújt el, a többi között. Csak a fontosabb házak, mint a bíróság épülete, meg a Seriff hivatala volt fehérre festve. Na és az ivó? A festék, imit-amott már elkezdett lemállani, de azért a derengő zöld és bordó színeivel, kiemelkedett a házak szürkeségéből. Az ajtó felett, aranyló sárga betűkkel hirdette magát: SALON. Az anya sehol nem állt meg, rögtön az ivó felé vette útját. A lovat kikötötte a két-három ló mellé, a bejárathoz, majd a fiút leemelte a lóról. Az oldaltáskát, és a hátizsákot is leemelte, majd az oldaltáskát a vállán átvetette, mint egy férfi, majd a hátizsákot az egyik kezében fogva, a másikat a kisfia kezét fogva, belépett az ivóba. Bent, nem sok élet volt. Páran kártyáztak a sarokban, és egy-két vendég ült az asztaloknál beszélgetve. Meg se fordultak, mikor az anya a kisfiával belépett. Annyira jelentéktelennek, és fáradtak voltak a jövevények. A zongora mellett, nem ült senki. Némán pihent, minden billentyűje. Nem ontotta a hangokat magából, becsalogatva a vendégeket. Talán most csak pihen, várva a jövő heti marhavásárt, amikor végre kimulathatja magát, a sok vendéggel.

Az anya belépett a csapóajtón, és a pulthoz lépett.

• Van kiadó szobája? – kérdezte fáradt hangon.

A nagydarab, szakállas csapos, egy fogpiszkálót rágcsálva, nehezen vette rá magát, még arra is, hogy válaszoljon. Lehet, hogy ő is a jövő hétre tartalékolja az erejét. Maga előtt a pultra támaszkodott, eltakarva koszos kötényét, végig nézett a fáradt vonások ellenére fiatal vendégen, majd megszólalt.

- Mennyi időre lesz?

- Csak mára. Holnap indulunk tovább.

- 5 dollár lesz.

Ez a… - gondolta magában Katarina. Hisz látta, hogy ki van nagy betűkkel írva egy táblára, hogy egy éjszaka 2 dollár lenne az ára. Ránézett elfáradt, meggyötört kisfiára és bármennyire is a pokolba kívánta a kocsmárost, az ivóját, de még a várost is, halk hangon azt mondta.

- Rendben, kérjük.

A kocsmáros, száján, kis mosoly csillant, és mohón, annyit mondott.

- Előre kell fizetni.

Katarina a hátitáskáját egy székre tette, majd egy oldalzsebből, egy összehajtogatott 5 dollárost vett elő. Felállt és a pultra tette kinyitva, kezével kivasalva. A kocsmáros, mintha egyszerre megváltozott volna. Az unalom eltűnt az arcáról, a szájából kiköpte az összerágott fogpiszkálót, és gyors mozdulattal elvette a pénzt. Megbizonyosodott róla, hogy nem hamis, majd gyors mozdulattal a mellényzsebébe rejtette. A megváltozott kocsmáros, mintha megfiatalodott volna. Könnyű léptekkel, hajlongva és szélesre tárt karral mutatta az utat a jövevények előtt. Egy ajtót kinyitva mutatta a lépcsőházat, ahol fel lehet menni az emeletre. Megpróbálta a fiatal nőtől elvenni csomagját, aki nem szeretett volna megválni semmitől, félve, hogy a kocsmáros, kikutatná zsebei tartalmát, még az emeletre lépdelve, a lépcsőházban. Az eddig unottan várakozó kocsmárosnak, lépcsőzés közben, megeredt a nyelve és kissé magyarázkodott.

• Sajnos csak egy szobánk van, most jó állapotban, de rögtön hozok fel vizet a mosdáshoz. Elfelejtettem. Honnan is jöttek?
• Azt nem kell tudnia – szólalt meg harciasan anya – csak annyit kell tudni, hogy egy napot maradunk.

A kocsmáros, ahogy előre szaladt a folyosón, hogy mutassa az irányt, kicsit mulatságos volt, és közben végig csak beszélt. A mondat elején ért, a szobaajtóhoz.

• Jó-jó nem akartam tolakodni, de tudja a Seriff szokta kérdezni, hogy a vendégek…

Az ajtót kulccsal kinyitotta, és szélesre tárta. A „Seriff” szónál a fiatalasszony szemeibe nézve, még mosolygott is, és büszkén mutatta a szobát. Ahogy a kocsmáros benézett a szobába, pont a „vendégek” szónál tartott, amikor a torkán akadt a szó. Egy férfi ült egy fotelban, a szoba sarkában. A derengő fény, még mutatott belőle annyit, hogy a kocsmáros szava elálljon a félelemtől. Nem mozdult.

                                                                 4. rész

A hideg szemei, úgy néztek ki, mintha jéghegyből vágták volna ki. Meg se rezdült a jövevények láttán. A fegyvere, előtte nyugodott az asztalon, csövét az ajtó felé fordítva. Fekete jól szabott öltözete, és fekete újnak tűnő kalapja is, félelemre adhatott okot. A belépők, kissé megtorpantak. A kocsmáros, lassan hátrálni kezdett. Hajlongva, otthagyva a vendégeket, akik várakozva álltak, várva a veszélyt. Kocsmáros, ahogy kilépett az ajtón, megfordult és, mintha a földet sem érné lábaival, nesztelenül elszaladt, a folyosón, a lépcsőházig. Vissza sem nézett, csak az életét mentve, iramodott le a földszintre. Az anya és a fiú ott állt az ajtóban, az anya kezében táskákkal. Nem mozdultak, nem szóltak. A férfi, felállt a fotelból. A kalapja alól a hideg szemével, még mindig őket nézte. A fegyverét felállás közben felvette és lassan a pisztolytáskájába tette.

- Nem ölöm meg magukat. Pedig, ez volt a parancs. Nagyon régen, az életemet mentette meg, egy tetovált arcú, bennszülött asszony. Akkor megesketett, hogy most segítek.

Tett pár lépést az ablak felé. A szoba közepén, megnyikordult padlón kicsit várakozva, hallgatózott, majd odalépett, hogy a spaletták között kikémleljen.

• Csukja be az ajtót.

Az anya teljesítette a parancsot, és hangtalanul becsukta az ajtót. Még mindig nem szólt, csak a fekete ruhás férfit nézte.

• Üljön az ágyra – mondta úgy, hogy nem nézett rájuk, csak a spaletták között nézte a forgalmat. – Tudja, felbéreltek. – kissé magyarázkodott. – Tudták, hogy meg fog szökni, csak azt nem tudták, mikor. Ez is nagy dolog, hogy idáig elértek. Az anyja…
• A férjem anyja… - szólt közbe a fiatalasszony
• Szóval a férje anyja, már egy hete felbérelt, hogy, ha véletlenül elérne idáig, akkor állítsam meg, és öljem meg. A gyereket, meg vigyem vissza hozzá.

Az anya gondolatai össze-vissza cikáztak. - Egy hete? De a férjem csak egy napja halt meg. Honnan tudták, hogy…

- Ne nekem tegye fel a kérdéseket…

A mondókáját, félbehagyva figyelt és hallgatózott az ajtó felé. Az ujját a szája elé téve mutatta, az ágyon ülőknek, hogy ne szóljanak semmit. Mintha vadászaton lenne, leste a vadat. A padló, nyikorgó felét kihagyva, az ajtónál termet és hirtelen mozdulattal, felrántja az ajtót. A kocsmáros állt az ajtó előtt. hallgatózó pózban. Amikor kitárult az ajtó, a kocsmáros ijedt szemei, nem tudták félelmét leplezni.

- Csak, csak, csak a vizet hoztam… - mentegetőzött.

A fekete ruhás férfi, megragadta, és berántotta a szobába. Az asztal tartotta meg, nehogy a földre rogyjon. Víz a kancsóban, folyosón leste, a gazdájával mi történik.

- Csak, csak a vizet hoztam… mondta el másodszorra is.

- Ismerlek jómadár. Hozz ételt, és italt is. A pénzből kifutja. De a pofádat befogd, mert meg talállak ölni, ha eljár.

- Igen, értettem. Mindjárt hozok mindent.

Pár perc múlva, egy tálcán sülteket, szalonnát, és egy tál, gőzölgő babot hozott fel. Mellé egy kanna bórt és egy üveg whiskeyt. Botladozva tette le az asztalra, közben Katarinát leste, aki még mindig gyermekével az ágyon ült. Letette, a hozott ételeket, majd kihátrált az ajtóig. Az ajtónál szomorkodó, mosdásra hozott vizes kancsót betette a szobába és hangtalanul becsukta az ajtót.

• Ne féljen, nem engedem bántani magukat. Amíg a vonatra felszállnak, addig a védelmem alatt állnak. Mosakodjanak meg, és üljenek az asztalhoz. Egyenek.

Katarina segített a fiának megmosakodni, majd kitálalta a vacsoráját. Nem tudott enni, csak leste, hogy gyermeke, hogyan kanalazza a sűrű levest. Utána ő is megmosakodott. Egy kendőt vett elő hátizsákjából, azt bevizesítette, azzal törölte át arcát, nyakát, és a két felső gombot kigombolva, az ing alatti láthatatlan részeket. Sokszor nézett a fekete ruhás emberre, kutatva, hogy nézi-e, de a férfi, csak a spalettákon nézte az utca forgalmát, váltogatva az ablakokat. A vacsora közben, nem szólt senki.  Némán kanalazta a kisfiú az étket. Nem is volt semmi mondanivalójuk a férfival egymásnak. Nem akart tudni róla semmit, és azt sem akarta, hogy bármivel is elszólja magát, a céljairól. Amikor lefeküdt ruhában a fiával együtt, az anya, féltő karjaiban, a kisfiú mélyen aludt. A fekete ruhás férfi, a fotelban ült, mindkét fegyverét kibiztosítva a kezében.

Katarina, még gondolkodott kissé, hisz nincs is terve igazán a szökésre. Egy terve volt, a tetovált arcú öregasszonyhoz elérni. De ez, csak rövidtávú tervnek bizonyult. Holnap, távolabb lesz mindentől, mint ahol, bármikor is járt. Belső félelmeit nem szerette volna kisfiának mutatni. Szerette volna, ha látja, hogy milyen bátor az anyja. De mi lehet a tetovált arcú „mamácskával”? Eszébe jutott kérdése is, amit gyermekkora házában tett fel tegnap: „Tudja? Talán jobb is így!” Igaza van, meg kell mondania a gyereknek, hogy miért is menekülnek. Neki is tudnia kell, hogy Katarina férjének az anyja, meg akarja ölni Katarinát, hogy halála után a fia örökölhesse. Az örökség, valamilyen földterület, amit még a szülei birtokoltak, és egy másik család bitorol. Tőlük akarják visszavenni, de sosem Katarina, vagy a fia miatt. Bill családja, mindig csak magával foglalkozott. Talán azért lett Bill, annyira rendes ember. Hat év házasság alatt, egy hangos szó nem hagyta el Bill száját. Szerető férj és apa volt. A furcsa betegségében is szilárd jellem maradt. 3 nap leforgása alatt, sem bántotta meg Katarinát vagy a fiát egyetlen szóval sem. Méltósággal fogadta betegségét, amin az orvos sem tudott segíteni. Az orvos szerint, talán mérgezés volt, a megbetegedés oka, vagy valamilyen csípés, vagy marás. Katarina, még most is látja lelki szemei előtt, amint az orvos, a fejét vakargatja, feltűrt kézelős kezével, Bill ágya mellett, utána eszébe jutott férje utolsó mondatai, amivel búcsúzkodott. Akkor nem értette, az egyik mondatát, de most, pár nap távlatából, talán érthetővé válik.

„-  Vigyázz a kisfiúnkra, és vigyázz magadra és ne engedd az öregasszony földjét elvenni. Az a tiéd. Volt bent a városban, és rád íratta, de csak a jövő hónap elején lesz igazán a tied!