Egy kisfiú szöktetése 5-6-7 (befejező) .rész

Ebben a pillanatban, az álmot széttépve, egy fegyverpárbajra ébredt. A hangokból ítélve, nem messze, az utcán zajlott. 3, vagy 4 fegyver dördült el, a nagy csendességet megtörve. Egy halálhörgés, és csapódás után, újra csend lett. Katarina az ágyból kikelt, körbenézett, a kandalló parázsló fényénél, de a fekete ruhás férfit nem találta sehol. Nem mert világításként, petróleumlámpát gyújtani, csak az ablakhoz osont, és a spaletták között kémlelt ki az utcára. A hold, derengő fényénél sem látott semmi mozgást, vagy oda nem illő árnyat. Majd, neszezést hallott az ajtónál. Félelmében, a piszkavasat kitapogatta, a kandalló mellett, és az ajtó mögé lopakodott nesztelenül. A piszkavasat felemelve várta, hogy mi fog történni. A kilincs kicsit nyikorogva megmozdult, és az ajtó lassan, mintha egy pillangó szállt volna rá, amit nem szeretnének elriasztani, nyílni kezdett. Katarina szíve, vészes gyorsasággal vert. Várta a kedvező alkalmat, hogy a behatolóra végzetesen lesújtson. Az ajtó, csak kis résre nyílt ki, utána megállt. Ekkor egy hang megszólalt, suttogva az ajtóban.

- Ha most az ajtó mögül lesújt rám, akkor ki fogja megvédeni?

A fekete ruhás férfi volt. Katarina leengedte fegyverét, majd nyitni kezdte az ajtót, hogy beengedje a férfit. A férfi egyedül volt, csak kissé meggörbülve járt. Katarina, nem értette, hogy honnan tudta a férfi, hogy ő lesben áll.

- Figyeljen! – suttogott – Honnan tudta, hogy itt állok piszkavassal a kezemben?

- Ez legyen az én titkom, de most engedje meg, hogy leüljek.

Katarina vállát megfogva, óvatosan eltolta az útból, és a fotelhez lépdelt. Amikor lehuppant, egy kicsi a fájdalmától nyögött.

• Eltalálták?
• Nincs nagy gond – préselte ki a szavakat.
• Mutassa. – Petróleumlámpát feltekerte és megvilágította a férfit. – Juj. Nem fogják meglátni a fényt?
• Ne izgassa magát, már nem élnek.

Az utcán, ekkor férfiak hangját lehetett hallani, akik a lövöldözés miatt érkeztek, fáklyákkal.

• Kérem, mutassa, hol lőtték meg?
• Hagyja nyugodtan…
• Nem lehet! Mutassa, míg szépen mondom.

Katarina, a vékony, de kemény asszony, férfias, parancsoló hangja, megtette a hatást. A férfi kicsit kihúzta magát, és ekkor látszódott, a fekete ingét oldalt szétcsipkézett sérülések, amit némi friss vér borított. Katarina, amikor meglátta, fát tett a parázsra, és felélénkítette a tüzet. Utána segített a férfi kabátját levenni, majd, amikor a férfi ingét kezdte volna gombolni, a férfi, megfogta a csuklóját, és a lány szemébe nézett.

• Nyugalom, gyógyítottam már ilyet. – próbálta nyugtatni a férfit.

Ekkor a férfi elengedte csuklóját, és engedte, hogy kigombolja ingét.

• Anya! Mi történt? – ébredt fel a kisfiú.
• Gyere, segíts.

A fiú kikelt az ágyból.

- A hátizsákból vedd elő a tiszta alsómat, és hozd ide a törölközővel együtt.

A kisfiú, amíg kereste az alsót, addig Katarina a fotelból segített felállítani a férfit, és levette fekete ingét. Több sörét is eltalálta. Talán, 3, vagy 4. Az inget, ahogy segítette levenni, a férfi többször is morgott, de nem tiltakozott. Engedte, hogy Katarina, mint egy doktor, kezelje.

Az ing levétele után, az asztalnak döntötte a férfit, és elrohant, hogy a whiskyt közelebb hozza. A dugóját kihúzva, egy pohárba öntött, és a férfi kezébe nyomta.

• Ezt igya meg.

A kisfiú, ekkor lépett oda, az egyik kezében, a törülközővel, másikban egy kissé rojtos női hosszú, buggyos alsónadrággal. A törülközőt az asztalra terítette, majd elkapta az alsót, amit úgy tartott ott a kisfiú, mintha felvonásra váró kibontott zászló lenne, majd a férfi kését, az övéből kihúzva, az asztalhoz ment, és hosszú, egyenes csíkokra vágta. Közben a kisfiának szólt.

- Tölts neki még egyet.

A kisfiú töltött, és a férfinak adta. A férfi, gondolkodás nélkül, felhajtotta.

Katarina, végzett az alsó, felhasogatásával, majd a kést és a sülthez adott szedőcsipeszt a parázsba dugta. Segített a férfinak az asztalra feküdni. A férfi morgott és magába fojtott káromkodásait hallatta. A petróleumlámpát feljebb tekerte, és odarakta a seb mellé. Egy kisebb fadarabot vett el, a gyújtósként kandalló mellé odatett fák közül, és a férfi szájába tette, hogy harapjon rá. A kancsóban lévő vízből, a sebre öntött egy keveset, hogy jobban lássa a söréteket. A morgó kutya, kissé üvöltött, és fel akart kelni, de a lány nem engedte.

• Ne mozogjon.  – majd a bámuló fiához szólt. – Gyere ide, és ne engedd felkelni.

Férfi, a gyerek szemébe nézett, kipeckelt szájával, most úgy nézett ki, mintha egy bennszülött vacsorája lenne. De a fiú, nem nézett félre, csak vékony hangján mondogatta – Ne féljen, az anyukám segít.

Katarína a szedő csipeszért és a késért ment a kandallóhoz. Kihúzta az izzó pengéjű kést. A nyelénél fogva megnézte mindkét oldalát, majd a lavórba vizet öntött. A kancsó maradék vizét odavitte a kandallóhoz és a késsel kiemelte az izzó csipeszt, majd a kancsóba ejtette, és mellé tette az izzó kést. A víz pezsgett és forrt, de lassan elszelídült a hangja. A lavórban megmosta kezét szappannal alaposan, és megtörlés nélkül a kancsóval együtt az asztalhoz lépett. Kissé véres sebekből látható, szerencsére, csak felszíni serüléseket okoztak, a sörétek, de azért, jól eltalálta. Odalépett a férfi arcához.

• A kabát, a nagy részét felfogta. Három repesz, csak éppen, hogy a felszínen van, de a negyedik, kissé mélyebbre hatolt.

A férfi, megint fel akart kelni, amit Katarina, megint megállított.

- Maradjon nyugodtan. Csináltam már ilyet. – kivette a csipeszt a kancsóból és folytatta a beszédét. – tudja, volt egy kutyánk. – a langyos csipesszel az egyik felszíni sörétet próbálta megfogni miközben folytatta – a kutyánknak… - kivette az elsőt. A férfi, visszafogottan ordított a kipeckelt szájával. A nő folytatta – igen nehéz sorsa volt. Nagyon szerette… - még egy visszafogott ordítás, még egy sörét – a lányokat, és a hasát. De sosem tudott különbséget tenni… - a harmadik is meglett. – most jön, a legnehezebb. Ez beljebb van. Egy kicsit be kell vágnom, hogy jobban hozzáférjek. – a férfi arcához lépett és megnyugtató hangon, csak annyit mondott: - De ne aggódjon, tényleg ez az utolsó. – majd visszament a sebhez és folytatta a történetet. – Hol is tartottam? – a kancsóból elővette a kést is. – Ja, igen a kutyám. Nagyon szerette a szukákat és a hasát. Egyszer választás elé állítottam, hisz a szomszéd… istállótól átjött egy fehér pá…sztor szuka kutya. Gondolom, társaságra vágyott. Most megpróbálom megfogni, a sörétet. Fiam, fogd le a vállát, hogy ne tudjon mozdulni. – a kést letette és a csipeszt felvette. – Szóval ott csaholt, felhívva magára a figyelmet, amikor ... Én…. – a férfi ordított. - Jól van kijött. Kisfiam kérlek, adj egy fehér rongyot. – a kisfiú otthagyta a férfit, és a másik asztalra tett szétvágott rongyokat odahozta és letette. – Köszönöm! Most a whiskyt kérem. – azt is odahozta a kisfiú. Katarina húzott belőle, egy nagy kortyot. – Ez egy kicsit még fájni fog – Ismét kortyolt egy nagyot a szájából a sebre permetezte. A férfi ismét ordított egyet. Katarina, a vért felitatta a ronggyal, úgy, hogy csak a seb környékét érintse vele, közben finom, lassú fújással próbálta enyhíteni a fájdalmat. - Még egyszer le kellene mosnom whiskyvel, utána bekötözöm. A férfi kipeckelt szájjal, annyit mondott. – Csinálja

Katarina, a whiskys üvegből a sebekre öntött egy keveset, de eleget, hogy a visszafogott ordítás is felhangozzon, és a sebek is fertőtlenítve legyenek. A szétvágott alsó részeivel, bekötözte a férfit, majd segített felkelnie, az asztaltól, és az ágyhoz kísérte. Itt lefektette és betakarta. Összeszedte a véres rongyokat és törülközőt, és a tűzbe dobta. A lavórba megmosta kezét, majd még egy korty whiskyt ivott az üvegből. Egy szelet sültet vett a kezébe és evett egy kicsit, miközben, az egyik fotelben megágyazott a fiának. A második harapás után, a maradék sültet letette a tálcára, majd lecsavarta a petróleumlámpát, beült a fotelba és a kisfiát ölébe véve, betakarta magát egy takaróval. Még cirógatta kisfiát egy kicsit, a fülébe súgva – köszönöm, hogy segítettél – majd ájuláshoz hasonlóan, mély álomba zuhant.

                                                                       6

A reggel, mintha kicsit távolinak tűnt volna. Pedig, csak pár órát aludt. A hajnali pirkadat és a kakasok éneke, már a reggelt jelezte, de még sötét volt. Hirtelen ébredt fel Katarina. Kisgyermeke az ölében, édes álmát aludta. A szájában szopogatott ujja, most nem volt akkora gond, mint otthon, ahol, mindig csak gondot jelentett az ujjal cumizás. A férjének az anyja, külön bántóhadjáratot szervezett ez ellen. Minden reggel, figyelmeztette a kisfiút arra, hogy az nem lehet férfi, akinek a keze a szájában pihen, mikor alszik. Szegény kicsi fiú, most senki nem fogja bántani ezért. Egy 5 éves csöppség még nem lovas katona. Még ráér férfiként gondolkozni, viselkedni, és élni. Ennyi viszontagságon átesett gyermek, aludjon úgy, ahogy akar.

Nehezen felkelt a fotelból gyermekével, és a csöppséget visszatette a fotelba, tovább aludni. A takaróval betakargatta, majd az asztaltól elvette, a petróleumlámpát, de ahelyett, hogy feltekerte volna, a zsalu résein kikémlelt, majd a másik ablakhoz is odalopakodott és pár másodpercig, ott is figyelt. Próbálta beazonosítani az árnyékokat. Az esti lövöldözés utáni járkálás, már nem volt észlelhető. Csendesen ültek az árnyak a helyükön. Távolban egy kakas hívta a reggelt.

Amikor megbizonyosodott, hogy minden nyugodt és biztonságos, akkor odalépett a sebesült férfihez. A zsalugáter résein, már látni lehetett a pirkadat munkába induló, derengő fényeit. A petróleumlámpát feltekerte. A fekete ruhás férfi, a hátán, ing nélkül, kitakarva feküdt verejtékben úszó felsőtesttel. Egy rongyot vett el az asztalról, és kissé beáztatta a kancsóban lévő kis hideg vízbe, kicsavarta, majd óvatosan letörölgette a férfi arcát és felső testét. Ahogy látta, a férfi, kissé fázott, de Katarina, még nem takarhatta be. A sebet még meg kellett nézni. Lassan benézett a kötés alá. Szerencsére, csak apró sérülése lett. A vastag bőrkabátja jó szolgálatot tett. Ha nem fogta volna fel a sörétek nagy részét, talán… de jobb ebbe nem belegondolni. Nem vérzett nagyon, így nem kötötte át, csak a kötés alá, egy kis tiszta rongyot tett. Azt tartotta szem előtt, hogy holnap reggeli átkötésre maradjon tartalékba, az utolsó szál alsó csíkja. Betakarta a férfit, és kissé tüzet próbált csiholni, a parázsból. Egy hasáb fát tett a tűzre, és addig fújta, amíg elkezdett belekapni a láng. Kezdett hideg lenni. Katarina, sosem értette, hogy miért van napfelkelte előtt, az éjjel leghidegebb pontja, de most is érezte. A hátizsákjából, egy vállkendőt vett elő és a hátára terítette. A kandallóval szembefordult, és nézte a tüzet, ami nehezen melegítette be a szobát. Tudta, hogy aludnia kellene, de most egyáltalán nem tudott az alvásra gondolni. A beszélgetés kihallgatása, az otthona elhagyása, a menekülés, a tegnap borzalma, mind-mind hozzájárult, hogy az álom nem tudott a szemeire akadni. Ráadásul, egy kérdés motoszkált benne, már az elindulása óta: Mit csináljon? Hova meneküljön?

                                                                       7

Reggel lett. A nap sugarai, csak nagy feszegetés és erőkifejtés után tudott bepréselődni az ablak zsaluk között. A szoba, még mindig félhomályba burkolózva várta, hogy az ébredők, végre színessé tegyék, a most még, csak szürkére festett szobát Katarina, nem tudta, hogyan történt, de az asztalra dőlve ébredt. Az első gondolata a kisfiú volt, aki békésen aludt a fotelben, a kezét lelógatva róla. A második gondolata, a fekete ruhás férfi volt. A fejét odakapva, üresen találta az ágyat. A véres kötszerek a kandallóban, és az utolsó kötöző rongy, is eltűnt az asztalról, mellőle.

• Elment! – nyugtázta Katarina. - Az éjszaka, szerencsére, nem történt semmi gond, a söréteken kívül.

Lehet, hogy kissé furcsának hatnak ezek a gondolatok, de egy menekülő ember, ráadásul gyerekkel, ebben az időben, minden nagyobb gond nélküli éjszakának, csak örülni tud.

A férfiruhát levéve, a hátizsákjából, női ruhát vett magára. A kisfiút felébresztette, majd megpróbált minden műtétre utaló nyomot eltüntetni, nehogy a seriffnek árulkodjanak. A kocsmárosnak az lesz az első dolga, ha elmennek, hogy körül néz a szobában. Biztosan nem a tegnap felhozott edények érdekelné, hanem a fekete ruhás férfi, és ő a gyerekkel. Ezeket az információkat, pénzért lehet tenni, megfelelő körökben.

Katarinának, pénzre volt szüksége. Az egyik csiszolatlan gyémántot, tudta, hogy pénzért kell tennie. A férje, régebben foglalkozott gyémántokkal, így tudta, hogy az eladásra szánt csiszolatlan gyémántért, akár ezer dollárt is kaphat. Ha meg lenn csiszolva, akár a százszorosát is. A bankba betérve, rá kellett döbbennie, hogy rablók, nem csak az utcán foszthatják ki. a tisztes embereket és még fegyver se kell hozzá. A bankár, különböző kifogásokat emelve, és valami adókat emlegetve, csak 570 dollárt adott. Ezt is olyan arckifejezéssel, mintha ő tenne szívességet. Legszívesebben, a pénzt beletömte volna a szájába, de most, tudta, nem szólhat. Nem akarta, még jobban magára vonni a figyelmet. A bankjegyeket, a hátizsákjába gyömöszölte, és zsákját vállára felvéve, bankból félősen körbetekintve, kilépett. Ahogy ígérte, a lovat, elvitte a helyi kovácshoz, és kifizetet fél évet a takarmányra. Meghagyta a kovácsnál, hogy jönni fognak érte.

A következő útja az állomásra vezetett, ahol két jegyet vett, a délben induló vonat, első osztályára. Utána a helyi szabóhoz ment, a kisfiának egy váltás ruháért, és magának is vásárolt egy igazi úrinő öltözetet, amit fel is vett. Tudta, hogy egy vékony női szoknya kevés lenne az útra. A szabónál, ahogy a ruhákat válogatott, eszébe jutott, hogy védelemre is szüksége van. A ruha mellé kést, és két fegyvert is vásárolt. Az egyik pisztolyt a retiküljébe rejtette, a másikat, a kofferba. A kést a combjához erősítette, úgy, ahogy látta az egyik utcalánynál. Ez pár éve történt, a városi ivóban, amikor az utcalányt megpofozta egy részeg vendég.

A hátizsákját, a tartalmával együtt, a kofferbe tette. Így a szabótól kilépve, egy teljesen más, egy úrinő lépett ki. Talán, így el tud menekülni a bérencek elől, akit Bill anyja fogadott fel.

A bevásárlás, kissé elhúzta az időt. A vonat, már az állomáson vesztegelt. Mire odaértek, már fűtötték a mozdonyt a hosszú útra. Az első osztályú fülkéjükben, alig foglaltak helyet, a vonat, máris nagy rántással elindult. Katarina, a kalapját vette le fejéről, és a kalaptartóra tette. A kisfiú kicsiny orrát, az üvegre nyomta, úgy csodálta az elinduló peront, és egyre gyorsulva álló emberek látványát.

- Végre, már a vonaton vagyunk. – mondta ki, majdnem hangtalan szájjal Katarina, ahogy visszaült a helyére. Kisfiában gyönyörködve, teljes nyugalomban mosolygott.

A fülke ajtón, halkan kopogtak.

- Jegyeket kérem felmutatni – hangzott kintről a felhívás.

Kicsit, talán korainak tűnt, mégis Katarina engedelmeskedve, a retiküljéből kivette a jegyeket, és felállt. A ruháját megigazította, és kinyitotta az ajtót. A kalauz, mosolygós arca helyett, egy koszos ruhás, és kalapos, fogatlan ember képe vigyorgott rá. Kezében késével biccentett, hogy hátráljon. Katarina feltett kézzel hátrálni kezdett. A férfi belépett a kabinba, a szabad kezével az ajtót kereste, a háta mögött. E művelet közben, nem vette le a szemet a lányról. Katarina a kés hegyét figyelte, ami egyre közelebb ért hozzá. Nem félt, de gyermekét védeni akarta minden áron. A férfi végre megtalálta az ajtó behúzóját, és vigyorogni kezdett megint. Ezzel a vigyorral csúnyább volt, mintha nem vigyorgott volna egyáltalán. A hiányos barna fogsora, ilyenkor kivillant, dohánytól bűzlő szájából. Elkezdte volna, a háta mögötti ajtót behúzni, de az ajtó nem engedett. Mintha kinyitása után, leszögezték volna. Többszöri erőlködés után, ránézett az ajtóra, hogy miért nem csukódik be. Még mindig Katarinára fogta kését, úgy hátrapillantott a háta mögött. Ekkor, egy fekete kesztyűbe dugott ököl csapott le rá. A kést még mindig kezében tartotta, de összecsuklott, a rettentő ütéstől. A padlón tért magához, egy pisztolycső meredt homlokára. Már majdnem meghúzta a fekete kesztyű gazdája a ravaszt, amikor Katarina hangját hallotta.

• Kérem, ne tegye! Még egy kivert kutyának is jár egy szelet szalonna karácsonykor.
• Most akkor, adjak egy csík szalonnát a kutyának?
• Nem. Ezt átvitt értelemben értem.
• Én nem szoktam átvitt értelemben beszélni. Aki az életemre tőr, az meghal.
• De ez az ember, nem a maga életére tört, hanem az enyémre.
• A férfi fegyverét, még mindig a támadó homlokához nyomta, és közben a nőre nézett – akkor mi legyen?
• Ne ölje meg kérem.

A támadó nyakán az inget, a másik kesztyűs kéz úgy szorította, hogy a támadó, csak kis hangot tudott kipréselni a száján. – kérem, hallgasson a kisasszonyra- nyöszörögte.

            -   De, ha most nem csinálom ki, akkor majd ő csinál ki később. – nézett a támadóra.

            -   Kérem, ne csinálja ki, bármit is jelent az. Nem akarom, hogy miattunk, még egy ember meghaljon. – kérlelte a lány.

            -   Jó, akkor elengedem. –

Egy hirtelen rántással, álló helyzetbe rántotta, és fegyvert, homlokától elvéve, nyomott a támadó bordái közé. Határozott mozdulattal kivezette a kupéból, majd a támadót hátrálva vezetve, elindultak a peron felé. Az ajtón kilépve, csak annyit mondott. - Zárja be mögöttem az ajtót, és senkit ne engedjen be.

Katarina engedelmeskedett, és idegesen, reszkető kézzel bezárta a kupét, majd megfordult, és kisfiát magához ölelte. Nem is gondolta, hogy ennyi veszélynek teszi ki a kis ártatlant. Amikor, azt a beszélgetést kihallgatta, és ezt a szökést elhatározta, nem is számított ilyen félelemre. A beszélgetésből, tudta, hogy Bill anyja, az unokáját nem akarja megöletni, hisz az ereiben, a „Karter vér csörgedezik”. Most belegondolva, kegyetlen gondolat rázta meg. Egy gondolat, ami, mintha a hitét venné el, a valós szerelemtől és sötét felhőket teremtene a fiatal női lelkén. Ez a gondolat, besározná Bill emlékét is. Hisz Katarina mindenre gondolt már, de sosem hitte, hogy a szomszéd Karter család, képes lenne arra, hogy a fiúkat, Billt, a férjét, rávegyék, hogy csábítsa el őt, vegye feleségül. Így megszerezve a legértékesebb földet, ebben a régióban.

Katarina megrázta a fejét - De nem lehet! Nem lehet, hogy Bill képes lett volna erre. Bill volt a legtisztább, mindközül. A szívem érzi, hogy nem lehet, egy ilyen ármányban résztvevő. De nem is volt – hessegette el a kínzó gondolatot magától. – De ha nem volt, akkor Billt megölték. – ezt az utolsó „megölték”szót lassan mondta ki magában. Az utolsó betűket, egyesével ízlelgetve. 

Ekkor kopogtak. Katarina a szoknyáját felhajtva, a kést vette magához, és tenyerében szorongatva, kicsit zavartan megszólalt

- Ki az?

Az ajtóval szembefordult, várva a betörő haramiák csoportját, akiket elintéz, ha kell, a gyerekre védelmében. A haramiák helyett, csak a fekete ruhás férfi hangját hallotta kintről.

- Kisasszony! Engedjen, be kérem! – súgta be az ajtórésen.

Katarina, az ajtóhoz lépett, majd a kisfiát maga mögé hessegetve, lassan kinyitotta a zárat. Egy lépést hátrált, majd a kést maga előtt tartva, bátorságot erőltetve magán megszólalt.

- Bejöhet.

Az ajtó nyílt, majd hátrálva a fekete ruhás belépett, és még egyszer körbe nézve a folyosón, becsukta az ajtót. Amikor megfordult, éppen szólni készült, de a mellkasának szorított kés miatt, meggondolta magát.

- Mit csinált azzal az emberrel? – tudakolta Katarina

- Elengedtem, de életben maradt. – mondta a férfi

- Ezt hogy érti?

- A kocsi ajtón kilépett, miközben, a vonat elfelejtett lassítani. – viccelt a férfi.

- Biztos, hogy túlélte?

- A távolodó vonatból, csak az átkozódó kezeit láttam, maga felett hadonászni. Ha nem élte túl, akkor a halott felállt, és úgy ordított.

Katarina, kicsit elmosolyodott, de nem vette el a pengét, a férfi mellkasáról, és visszakomolyodva azt kérdezte.

- Ki maga?

- Egy körözvényekből ismert haramia, aki a megyei hírmondó szerint, minden gazságra képes.

A férfi oly lazán mondta ezeket a híreket magáról, mintha a délutáni teázás közben, az időjárást ecsetelné.

- És mit akar tőlünk?

- Megvédeni szegődtem önökhöz.

A hátra tett kezével bezárta a zárat, majd kifordulva leült. A kisfiú, az anyja szoknyája mögül nézte az eseményt.

- Nekünk nem kell védelem – harciaskodott Katarina.

- Láttam! – nézett és biccentett kissé az ajtó felé.

- Meg tudom védeni magam.

Férfi, a kés pengéjére nézett, majd a lány szemébe.

- Rendben. És a gyereket, ki védi meg? – nézett a gyerekre.

Katarina hátra nézett. Ebben a pillanatban, a férfi megfogta a kést markoló kezét, és a pengéjét kifordította a mellétől. Katarina ijedten visszafordult.

- Akár, százszor is megölhettem volna. – mondta komolyan.

Ekkor meghallották, hogy egy pisztolynak felhúzták a kakasát. így betöltve a következő golyót. Mindketten a hang irányába fordultak. A kisfiú állt fegyverrel a kezében.

- Majd én megvédem magam. – szólt a kisfiú.

- Ugye, nem mondta el neki? – nézett Katarinára, a férfi.

- Mit? – kérdezett vissza.

- Hogy ki az igazi ellenség?

Katarina szeméből látható volt, hogy még nem beszélt a fiával.

- Kérem, mondja el neki az igazságot. – szólította fel a férfi, miközben kimért mozdulatokkal leült.

- Anya, miről van szó? – kérdezte a kisfiú.

Katarina, a férfi szorító kezében tartott kezéből, a kést elejtette, majd kisfia felé fordult. A férfi elengedte ellágyult kezét, és feljebb ülve elhelyezkedett az ülésen. Katarina odalépett a fiúhoz és a még mindig a férfi felé a markában szorongatott fegyverrel együtt megfogta a kezét.

• Gyere, ülj le kisfiam.
• De anya
• Most ne kérdezz semmit, csak hallgass meg egy történetet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kislány, aki nagyon szerette a szüleit, és az otthonát. Ez a család, nem a városban lakott, hanem egy kis farmon, a várostól nem messze. A farmon dolgoztak hárman. Két férfi, és egy nő. Sokáig, nagyon szépen ment minden. A hegyekből jövő patak, szépen ellátta a gazdaságot, ahol marhát tenyésztettek. Az apa, kis tavat is ásott ki, hogy egyenletes legyen a vízhozam, mert tavasszal több víz folyt le a hegyekből, de nyáron, kiapadt a patak medre. És őszig, csak kútból lehetett vízhez jutni.

Az egyik szomszédos család, megirigyelte, a patak által feltöltött tavat, és a földet. Embereket béreltek, köztük az egyik ott dolgozót is, hogy bármi áron megszerezzék a földterületet. A kislány, alig volt 5 éves, mégis menekülnie kellett otthonról. A háznál segédkező nővel, kézen fogva, elhagyták az otthonukat. Az éjszakai sötétség, és a bonyodalom miatt, sikerült kiszökni a házból, és egy törzsi varázslóhoz vitte a kislányt. A kislány, sokat sírt, mert hiányoztak a szülei, de a varázsló, az évek alatt megértette vele, hogy a szülei már nem jöhetnek érte, és azzal elégedjen meg, amit kap az élettől. Ott élt a varázslóval, a tetovált arcú öreg nővel, amíg egy csinos férfi, aki valami üzlet miatt arra járt, és bele nem szeretett. A lány is nagyon szerette ezt a férfit. Nem érdekelte, hogy kinek a fia, vagy milyen családból származik. A szerelmük egyszer beteljesült és összeházasodtak. A varázsló óva intette ettől a házasságtól a lányt, de a szerelem erősebb volt. A fiú családjához költözött, ahol egy szép gyermeknek adott életet. Ez a gyermek te voltál.

• A szép férfi, meg az apa.
• Igen kicsim. Az erős férfi, az apa volt. Az erős férfi, egyszer megbetegedett. A lánynak…
• Az te vagy ugye?
• Igen kicsim. A lánynak, nem volt maradása, a férje családjának a házában, mert a férfi családja, azért a földért, ami a szüleié volt, meg akarta öletni. A férfi, sokat harcolt, még betegen is a családjával, mert a családjánál, jobban szerette a lányt.
• Az apa, mikor jön értünk?
• Az apa, már nem jön értünk, - mondta lehangolóan az anya.
• A családja nem engedi?

Ekkor élesen fékezett a vonat. A kerekek csikorogva szikráztak, míg teljesen meg nem állt a szerelvény. A fekete ruhás férfi felpattant és Katarinával együtt az ablakhoz ugrottak, onnan lesték, a fékezés okát. A férfi, pisztolyait fogta közben, lövésre készen, amik még a helyükön pihentek. Lovas csapat nyargalászott, a vonat körül.

• Vonatrablás? – nézett a fekete ruhás férfira Katarina.
• Nem! Ahogy látom, keresnek valakit. – mondta rá válaszul a fekete ruhás.

Katarina visszaült a helyére, majd gondolkodón nézett maga elé. Hirtelen mozdulattal, a táskájából kivette fegyverét, és az ajtót kinyitva kilépett a fülkéből. A férfi nem tudta megállítani. Amikor a folyosón szerette volna utolérni Katarinát, az embertömeg, visszatartotta. Próbált utat törni magának, hogy utolérje Katarinát, de a fékezés okát kémlelő tömeg elnyelte.

Katarinának sikerült átverekedni magát az embereken és leszállt a vonatról. A kopott ruhás lovasok meglátták, és erős iramban odavágtattak. A lovak kantárját élesen húzták meg, Katarina előtt, az utolsó pillanatban. Ezzel a tettükkel és a keletkezett porral akarták megfélemlíteni. Katarina, erősen állt a lábán, nem lépett hátra, várta, míg elül a por. A bátorságát, mint fegyverét erősen fogta markában. Ebben a pillanatban, kész lett volna harcra kelni, akár az egész világgal. A lovak prüszköltek, a vágtázás után, és a fejüket csavargatták. Az anyósa fehér lova tört utat, a többi között Katarinához. Méltóságteljesen lépdelt az emberei élére. Szúrós szemmel nézte Katarinát. Szemeivel szerette volna véresre ostorozni, ezt a neveletlen lányt.

- Engem keresel? Mit akarsz? – szólt erőteljesen Katarina, mindenre készen, és kezében pisztolyával, félelemmentesen állt tovább.

- Te nem kellesz. A gyerekért jöttem – szögezte le az öregasszony

- Megöletted szüleimet, és a férjemet. A gyermekemet nem engedem neked.

- Te is az ő sorsukra juthatsz. – mondta lenézően az asszony - Mondtam nem te kellesz, hanem az unokám.

- Itt vagyok – szólalt meg egy vékony hang, a vonat peronjáról.

- Gyere fiam! Itt a lovad, menjünk haza.

- Az anyámmal maradok és férfiként az oldalára állok.

- Nem is tudod ki vagy, és mennyit érsz.