Egy mosoly miatt

Egy mosoly miatt                                                                  Írta:Makai Attila

                                                                                              2025-10-15

Egy mosoly miatt, mentem dolgozni. Egy kolléganőm, reggeli mosolyáért. Ez a mosoly, csak az enyém volt, senki másé. Mintha csengő szó hallatszott volna, a sötét távolból. Már bocsánatot kérek előre is. Nem szerelmi lángolás kapta el a szívem magányos csücskét, amit felkorbácsol, még egy reggeli mosoly is. Nem erről van szó. Ez, csak egy mosoly volt, ami kinyilvánította, hogy kedves vagyok számára. Egy kis utalás arról, hogy a mosolymentes, állandóan feszült, és egoista emberek között, van egy tisztás, ahol le lehet ülni, és el lehet majszolni, a reggeli jókívánságot. Egy reggeli mosolyt.

Mostanában, már észrevettem, hogy valami gondja lehet a kolléganőmnek. A mosolyok, nem voltak szívből jövő szivárványok. Egyre rövidültek, és egyre átlátszóbbá váltak. Próbáltam tudakolni, hogy zavarja-e valami, vagy valaki. Esetleg bántották-e

Hiszem azt, hogy mindenkinek jár egy bíztató mosoly.

A kolléganő, egyre búsabb és egyre tagadóbb lett. A mosoly létének tagadója lett. Azt magyarázta, hogy a mosolygást, feleslegesen túlértékelik és félreértik. És persze többször is elmondta, a már-már begyakorolt kérdését:„Miért kell állandóan mosolyogni?”

Miért kell mosolyogni? – gondolkoztam el magamban. Hisz a mosoly, csak az ember világában fontos. Az állatvilágban, ha jól tudom, az agresszió jele. A támadást megelőző, utolsó figyelmeztetésé, ami veszélyessé tesz. Veszélyessé? – tódultak a gondolatok továbbra is bennem. A kolléganő, talán nincs is tudatában, hogy az a veszélyes, amit mostanában hajtogat, és nem a mosolygása tényével.

„Miért kell állandóan mosolyogni?” Ez a kérdés, még most is felötlik bennem, de én sem tudom a választ. Talán nincs is igazi válasz, és csak egy szóval lehet megválaszolni, amit az óvodás kor tanított mindenki számára: „Csak!”  

Próbáltam faggatni, próbáltam firtatni az okát annak, hogy a régi jókedvű mosoly helyét, miért vette át a kiüresedett, eltitkolt, álca mosoly. Próbáltam… Innen és onnan is bejutni a felvett álarc, mosolyt rejtő álarc mögé. Kevés sikerrel. Mintha, megfogadta volna, hogy mindenkivel kimért, és hideg lesz. Mi tehette, ezt a változást? Talán… nem is talán… biztos, lelki eredetű, bántásból származó, csalódás lehet a bűn, amivel szemben kevés az ellenszer. Én tudni akartam az okát, hogy miért nem kapom meg, a minden reggelt megcsinosító, és engem függővé tevő mosolyomat? Már arra kényszerültem, hogy némi viccel puhítsam a lelke bánatát. Elég bugyuta, szóviccel sikerült, némi igazi mosolyt csalni az arcára. Ez a mosoly, még nem volt az igazi, de már, nekem szólt, de sajnos nem tartott sokáig. Hisz Ő az egyik irányba elsietett dolgozni, én meg ott maradtam, azzal az apró mosollyal, ami fizetségként, csak borravaló lehetne. Gondolatokba merülve, nehezen indultam a másik irányba.

A munka végeztével, teljesen véletlenül, egyszerre léptünk ki a munkahelyem faberakásos kapuján. Ott zsebre vághattam, a napi mosolyomat, ami nekem szólt. Az örömöm, sajnos nem lehetett felhőtlen, hisz azt az üzenetet kaptam tőle, hogy ez a mosoly, a búcsúzásról szólt. Ma felmondott. Próbáltam (önző módon, magamra gondolva, hogy mit vesztek) érvelni, hogy ne adja fel, és ne hamarkodjon el semmit. Azt is mondtam, hogy minden gondot meg lehet beszélni a munkahelyen ért sérelmek legyőzése miatt, de ő kitartott amellett, hogy szerinte jó döntést hozott.

Jó döntést? Megfosztott, a napi mosolyomtól, ami csakis az enyém volt. Ami miatt, boldogan mentem dolgozni…