Egy színésznő naplójából...

Egy színésznő naplójából…                                                  Írta: Makai Attila

                                                                                              2020-03-15

Hogyan is kezdjem? Talán ott, hogy a televízióban bemondják, hogy a koronavírusra tekintettel, elmarad minden. Minden, amiért az utóbbi időben dolgoztunk. Amit tanultam, amit gyakoroltam, ami az életem volt, míg jött a bejelentés. Lemondták a színielőadást.

Mintha kitéptek volna az életem könyvéből, egy fejezetet, egy marék lapot. Mintha megbukott volna az előadás, mielőtt bemutattuk volna. A sok munka, még mindig itt van bennem, amiért a tapsot vártam, mint fizetséget.

A fizetésről, még nem szólt senki. Nem mondták, hogy „nincs baj, majd megkapod!” és azt sem mondták, hogy a számlatömbömet élesítsem. Ha nincs előadás, nincs fizetés. Bármit is mondok, vagy csinálok, az mind azért lesz, mert valamiből, ki kell fizetnem a számlákat, és a kajámat. Megtakarításom nincs. Mindent feléltem eddig. Igaz voltak befektetéseim, de ezek, mint egy jó szerep reménye, elfogytak, elfolytak. Nincs semmim, csak a színház. A színház az otthonom. A benne dolgozók, a családom. Nagyapa, az öreg ügyelő. Nagymama a pénztárosnő. Apa a rendező. Anya, már sok volt. Nem is tudom megszámolni hány, aki próbált, jót, rosszat tanítani. Aki fiatalabb önmagára emlékeztettem, vagy állandóan feleseltem és az ő hozott védencét istápolta, mindenkivel szemben. A testvérek. Persze van közte mostohatestvér és fogadott gyerek is, mintha ugyanazon az emlőn marakodnánk. Kis szeretetért cserébe, mindent zaciba vágunk. Egy jó szerep kedvéért… sok mindent egymásért, vagy egymás ellen megcsinálunk.

Most jött egy váratlan dolog. Egy olyan vírus, ami felforgatta a családunkat. Ami szétszakította a kapcsolatokat, ami kimerte előlünk a Dunát. Láttam az egyik újságban, hogy híres színészeink, a nagy öregek, úgy próbálják túlélni ezt az időszakot, hogy felolvassák hangos könyvre a tanulók kötelező olvasmányait. Ők megtehetik. Hisz rájuk jobban süt a tavaszi nap. De mi lesz velünk, akik csak egy kis színházban élünk, és csak remélünk valamit, amit egy stúdió színházban remélni lehet, hogy estéről-estére megváltoztatjuk a betérő emberek unalmas hétköznapjait. Esténként, meghalunk a színpadon, hogy egy csepp tapsot kifacsarjunk, a boldogságot kereső kezekből.

Ha a régen meghalt nagyanyámra hallgatok, még lehetek kurva. Ő azt mondta, „ ha más nincs, elmehetek kurvának!”. Igaza lehet színlelni már megtanultam. De mondja meg bárki, hogy egy negyven év körüli nőnek, milyen lehetőségei vannak az új lehetséges szakmában? Ha viccelnék, azt mondanám, hogy a napi betevőm meglenne. Ezen kívül nem teremne sok babér.

Az újságban olvasom az állásajánlatokat. Most ez maradt, és várom, hogy legyen már vége. Múljon el a hisztéria…