Együttérzést, vagy biztatást...

Borzalmas az élet. Amikor, valaki kezd tele lenni életbölcsességgel, akkor jön el az a pillanat, hogy az elmúlásról kell gondolkoznia?
Van egy idős barátom, akinél kimutatták, hogy a tüdeje, már nem rendesen funkcionál. Nem gyógyítható betegség. Ez a betegség, elviselhető és rendben tartható. Az elviselhetetlenséget az orvos által vizionált, maximum 2 év jelentette. 2 év. Pedig, annyi mindent szeretett volna tenni. Annyi minden vágya és álma volt. Most ez a 2 év szorongás, és várakozás keseríti meg az életét.

Mint ahogy más is tenné ebben a szituációban, elkezdett kapkodni. A több éve, be nem fejezett dolgokat elővette és elkezdte őket lezárogatni. De sajnos egy ember életében hosszú, a belefogott és nem lezárt dolgok listája, ezért ő is nehezen halad vele.

Sok mindent szeretne még tenni, amiről eddig azt hitte, hogy egy élet áll még előtte, hogy megtegye. A sok, bele nem kezdett dolog között, volt a végrendelet megfogalmazása is.

A sok bele nem kezdett dolgok között talán a legérdekesebbnek az mondható, amit már régen kitalált, a múltban elvesztett családtagokat és barátokat megkeresni. Ennek a titkos projektnek a lezárási lehetősége majdnem egyenlő a nullával, mert erre nem 2 év szükséges, hanem egy egész élet is kevés.

Ezért külső szemlélőnek olybá tűnik, hogy nem csökken, de egyre nő a lista, amit be kell fejeznie.
Amikor utoljára meglátogattam és beszéltem vele, mást nem tudtam tenni, csak hallgattam. Hallgattam az anekdoták százait, az élete érdekességeit, a régi barátokkal történt sztorikat.
Hallgattam és hallgattam. Hogy ő, mennyi mindent meg akar osztani velem. Nem mertem közbeszólni, nehogy észrevegye, hogy többet voltunk akkor együtt, (a 2 év elején) mint eddig az egész életünkben. Jó volt hallgatni az életbölcsességeket, és látni a felemelt fejet. Amin nincs csüggedés... Pedig 2 év.
Én nem is tudom, mit tennék, ha most mondaná valaki nekem, hogy 2 év az élet. Sajnos velem együtt sokan gondolják az emberek, hogy még van időm elég, a vágyak beteljesítésére...