Elvárások...
Elvárások bűvkörében élünk, élek. Elvárták tőlem, hogy jól tanuljak, hogy megegyem a spenótot, hogy jó legyek. Az elvárások halmazait görgetem magam előtt. A főnököm elvárja, hogy ne gondolkozzak, csak csináljam meg, amit kiad munkát. A családom elvárja, hogy mindig velük legyek, ne akarjak egyedül semmit csinálni. A boltos elvárja, hogy minden nap nála vásároljak, mindegy mit veszek. A barátok… A barátok nem sok mindent várnak el. A barátok, (ha igaziak) nem követelőznek, hogy ezt ígérted, meg azt. A barátoknak nem kell ígéreteket kikényszerítenie. A barátok vezetni próbálnak. Az igazi barátokról beszélek. Tegnap az egyik barátomról, egy nagy titkot tudtam meg. Úgy gondolja az orvosa, hogy 2 hónapja van hátra. Hátra az életből. Nagyon megrázott. Nem a halál, hanem az hogy nem találkozhatok vele az életem végéig. Már most magamba vagyok zuhanva, pedig él! Miért temetném, mi az, ami lehangol? Él! És még soká fog élni!!! Nem 2 hónapot. Az orvos vizsgálatok nélkül mondta. Mintha, már le kellene mondani egy emberről, ha nem 20 éves. Tenni kell ellene…
És most jövök rá, hogy nem beszéltem meg a barátommal, oly sok dolgot, amit nem lehet mással megbeszélni. Csak vele. Hogyan fogadjam el, már most nem tudom, mi legyen. Beszéljek vele róla, kerüljem a témát? Próbálok segíteni… De hogyan tegyem? Ez nem olyan dolog, amit el lehetne viccelni, amit felületesen lehetne áttekinteni.
Az elmúlás. Talán az rázz meg nagyon? A nagymamámmal beszélgettem nemrég, az életről, a halálról. Ő, azt mondta, ez az élet rendje. Beletörődjek ebbe? Bíztassak mindenkit? Mi tévő legyek? A szavaim elfogytak, az érzés, izzik a belsőmben. Az érzés, amikor elveszthetsz valakit. Valakit, aki közel áll hozzád.
El sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha nekem mondta volna, az én életem végéről beszélt volna egy orvos. Ne is menjünk, bele…
Ott leszek. Ezt ígérem! Ott leszek rajta, hogy meggyógyuljon. És lehet, hogy zaklatásnak veszi, de hívogatom, hogy kikényszerítsem, menjen lépjen ellene. És higgye el… Higgye el, hogy meg lehet gyógyulni!