Erika írógép

Erika írógép                                                                           Írta: Makai Attila

                                                                                              2020-10-09

Egy régi írógépet venni, gondolom, esztelennek tűnik, mégis Katalin a legnagyobb vágya az lett, hogy egy igazi írógépet vásároljon magának. Katalin író volt. Az eddigi írásai, mind lendületből, és szívből jöttek, de mostanában megcsömörlött, a szavak tengerében. Mintha megakadt volna. Nem sikerült semmi, rá az íróra emlékeztető szót leírni. Órákat ült a számítógépe monitorja előtt, és várta, hogy az ihletet adó múzsa szájon csókolja. Számára nem volt múlt, jelen, jövő. Már a képzelgés állapotába révedt, amiként látta, hogy a számítógép, lelketlen szemeivel, mindig azt lesi, hogy mit gépel, hogy milyen betű felé mozdulnak az ujjai. Amikor egy barátjának beszélt érzéseiről, és erről a lázálmáról, a barát nem hitt neki és kinevette. Azóta, nem merte bekapcsolni a számítógépét. Félt tőle. Bezárkózottá vált, a papírra kézzel vetett szavai, nem mosolyogtak vissza, de legalább nem bántották, egyszerűen sercegve csitították lelkének zokogását.

Katalin egyik barátnője, amikor meglátogatta, nem ismert rá. A régi nyíltszívű lány, most a megcsömörlés magát okoló depresszióban fetrengett. A beszélgetésük alatt, többször elsírta magát. A barátnő, úgy érezte mintha a szépségbe és nyugalomba belehasítanának egy éles szablyával.

Egy barátnő csak meghallgatja az embert, esetleg tanácsot ad, de segíteni nem tud. Katalin is tudta, hogy ebből neki magának kell kilépdelnie. Próbált sétákkal kilépni, a mindennapjai roncsai közül. Kabátjába beburkolózva sétálgatott a Duna partján. A ködös reggelek szépségeit szerette a legjobban. A sejtelmes árnyak, egyszerű és bolondos formákat öltöttek, mielőtt egy alak léphetett volna ki, a sűrű köd fogságából. Sokáig nézte, a Dunát átívelő Lánc hidat, aminek a köd miatt, csak az egyik pillérét láthatja, a felénél, mintha elvágták volna és az autók, a híd felénél, belesüppednek a ködbe.

Az egyik ilyen séta után, egy telefonhívást kapott a kiadójától. Sürgették azzal a befejezéssel, aminek még a fele hiányzott. Katalin, még kért egy kis türelmet. Amikor letette a telefont, még kétségbeesettebb volt, mint azelőtt, hisz még hazudoznia is kellett, pedig ő utálta a hazugságokat, utálta, hogy nem beszélhet nyíltan, nem mondhatja el, mi a baja, mert akkor lesz igazán világnak, az ő világának vége. Ebből az önmarcangoló helyzetből, talán nincs is kiút.

Ismét csengett a telefon. Katalin, nem akarta felvenni. Úgy érezte, mintha a telefon sem szeretné. Azt gondolta, hogy direkt olyanokat szorít rá, hogy neki telefonáljon, akik bántják Katalint. Mintha összeesküdött volna ellene az egész világ. A telefon nem hagyta abba. Csengett, fülhasogatóan, és kíméletlenül. Már a hatodik csengésnél tartott, amikor Katalin végre felvette a kagylót. De nem mert beleszólni. Tartott tőle, hogy ismét, valami rossz hírt hozó szól bele. A barátnő volt. Az a barátnő, aki nem engedte el a kezét, egy beszélgetés után. Az a barátnő, aki olyankor is ott van, ha rossz az élethelyzet, és akkor is, amikor kivirágzik, még a kő is.

• Szia
• Szia – mondta Katalin megadva magát, hogy beszédre nyissa a száját.
• Mi van veled? Jobban vagy?
• Jobban? Ne is kérdezd. A kiadóm most hívott, hogy fejezem be azt a regényt, aminek elküldtem nekik az elejét.
• És? – jött a kérdés
• Hogy fejezzem be, amikor, még a közepe sincs meg. Nem tudok tovább írni.
• Akkor mond rá diktafonra – jött az ötlet – és azt legépeltetjük.
• Már próbáltam, nem ment. Egyszerűen kiégtem.
• Ugyan már. Nem lehet ilyen nagy a baj.
• De lehet, hisz láthatod, már három hete egy sort sem írtam.
• Számítógépen nem, de mi lenne, ha kézzel írnád meg. A régi nagy öregek, akikre szeretnél hasonlítani, ők is kézzel írtak.
• Azt is próbáltam, de olyan írásom van, hogy még én sem tudtam elolvasni.
• És írógéppel próbáltad?
• Írógép? - Az írógép kopogása, talán tényleg íróvá teszi az embert, gondolta magában. Egy írógép, akár egy személyes jó barát, mindig értékeli az embert. Ha sok hibát vét, akkor is segíti. Soha nincs egy rossz szava, mindig készen áll, hogy a társának, az írónak, írjon, vagyis gépeljen egy pár szót.
• Itt vagy?
• Igen. Bocsáss meg. Egy jó ötletet adtál. De bocsi, most le is teszem. Lehet, hogy meg van a kérdésre a válasz.
• Jó, de jelentkezz…

A telefont letéve, mintha elkezdtek volna nyílni a virágok. Kell egy írógép – mondta ki félhangosan, magának adva ki a parancsot. - De honnan szedek? És az sem mindegy milyen.

A gyűlölt számítógépet mégsem kapcsolta be, hogy az interneten böngésszen egy írógép után. Gondolta, hogy kölcsön kér egyet. Amíg az nincs meg, addig is papírra vázlatokat írt. Végre lassan, de elkezdődött a munka, vagyis folytatódott. Nem fontos, úgy is csak nézőpont kérdése, hogy elkezdődött vagy folytatódott. Az a lényeg, hogy a megakadás, mintha a múlté válna.

Épp egy női magazint lapozgatott, egy pikáns receptet keresve, amit a minap látott. Már éppen letenni készült az újságot, amikor az utolsó előtti oldalon, az apróhirdetések között, megakadt a szeme egy hirdetésen. Mintha isteni sugallat lett volna. Egy olyan újság hasábjain, ahol nem szoktak ilyen hirdetések szerepelni, most mégis itt hirdettek egy írógépet eladásra. Általában lakásfelszerelések és könyvek adás-vételével foglalkozik ez a nőknek írt újság, ami Katalint nem szokta érdekelni, de most felcsillant a szeme.

Még egyszer elolvasta, lassan „Írógép”, igen jól látta előszörre is. A telefonján rögtön tárcsázta a számot. A rövid telefonbeszélgetést izgatottan beszélte végig Katalin. Az eladó, teljesen szenvtelenül, monoton hangon válaszolgatott.

• Jó napot kívánok
• Jó napot
• A hirdetésre jelentkeznék
• Melyikre
• Az írógép…
• Ja, tudom
• Szóval az írógép érdekelne
• Jöjjön el és vigye
• Szeretném megtudni, hogy milyen írógépről lenne szó
• Írógép… szürke
• Nem az érdekelt, hanem milyen a márkája?
• Nem tudom, egy kofferban van
• Kérem, nyissa ki

Egy kis csattogás, kopogás után…

• Erika, szürke, és fehér… nem tudom, mit mondjak még róla.
• Köszönöm elég információ. Máris indulok…

Megbeszélték még a címet, utána Katalin magára kapta kabátját és izgatottan indult, a felfedezésre váró titkos „Erika” gép felkutatására. Izgatottan nyomta a csengőt. Egy fiatal öltönyös férfi nyitott ajtót. A pökhendi, kissé lekezelő modora, Katalint kissé visszataszította, de magát csak azzal nyugtatta, hogy „megveszem az írógépet, és már nem kell nézni az unott ábrázatát”. Amikor megtudta, hogy csak az írógépért jött, a pökhendiségét felváltotta a lenézése. Olyan tenyérbe mászó volt a modora, de Katalinnak vissza kellett fognia magát, hisz, talán a jövőjét eldöntő tárgy az, amiért most itt van. A régi úri családokra, oly jellemző várakoztató szalonba vezette a férfi. Utána eltűnt egy függöny mögött. A szalonban várakozott, míg a fiatal férfi behozta az írógépet. Látható, hogy ez a szalon, egy idősebb nő keze nyomát viseli magán. A nagy virágmintás tapéta, a parketta, az antik bútorok, és a bársony függönyök a múlt század végi úri családok világát varázsolta a mába. A parafin illat, egy másik szaggal keveredve adott negyedik dimenziót a szobához. Önkéntelenül, végigsimogatta a szoba közepén álló intarziás faberakásos asztal lapját, és elképzelte, hogyan várakoztak úri dámák, vagy fiatal férfiak, csokor virággal a kezükben, miután a cselédlány bevezette őket ide. Most a cselédlány helyett, egy pökhendi, mondhatni bunkó fiatal férfi kísérte be, a következő vendéget, az írógépet. Ez a fajta írógép, egy saját formatervezett bőröndbe volt börtönözve, ahonnan két csat kinyitással volt szabadítható. A fiatal férfi feltette a politúr asztalra a böröndöt, és kikapcsolta. Hagyta, hogy Katalin emelhesse fel a bőrönd fedelét. Katalin a fedelet megfogta, de lehunyta szemét, és addig ki sem nyitotta, amíg a fedelet teljesen fel nem nyitotta. Akkor látta meg a csodát, az Erika írógépet. A finoman megrajzolt kicsit a minimál designt magába hordozó formáját, a tervező csodáját. Amit a régi NDK-ból a hetvenes években ömlesztettek át Magyarországra. Lehet, hogy sokak szerint nem is olyan szép, de Katalinnak tetszett. Azért bevallhatta magának, hogy igazán nem erre az írógépre vágyott, hisz ennek műanyag fedele, túl moderné tette, nem úgy, mint az Erika „S” szériának, aminek minden eleme fém. Ő álmaiban, valami olyat látott, amint kiírja a regény végére, hogy VÉGE.

De most nem volt mit tenni. A fiatal férfi, kicsit türelmetlenül várta a megvételi szándékot kimondó szavakat.

• Mennyi is lenne? – Kérdezte Katalin.
• Tízezer
• Tulajdonképpen nem ilyet szerettem volna magamnak. Azt hittem, hogy a fém…
• Legyen ötezer, csak vigye.

Katalin még nézegette az írógépet, de a végén beleegyezett az üzletbe.

• Akkor ötezer?
• Igen. Mást nem akar venni? – mutatott körbe a szobában.
• Mást?
• Igen! Itt minden eladó. A nagynénémé volt a lakás, de meghalt, és ezt a sok lomot hagyta rám.
• Lomot?
• Igen, de nekem pénz kellett volna, nem ez az ősrégi bútorraktár.

Katalin gondolta, az első pillanatban is, hogy nem csak egy tudatlan emberrel beszél, de most kiderült, hogy egy pénzéhes örökössel. Egy csalódott örökössel.

• Itt vannak a könyvek, a porcelánok, esetleg ez az asztal, vagy a szekrények?

Katalin körbe járta a szalont, és megnézegette, a kínált portékákat.

• Más is van eladó, vagy csak ezek?
• Tessék, nézzen körbe. A hálóban a franciaágy és a modern bútorok nem eladók. Azok az én bútoraim – húzta ki magát a férfi.

Katalin benézett az említett szobába, amit hálónak hívott a férfi. Mintha egy másik világba lépett volna át. A lakásban a barátságos 19 század eleji elegancia nívóját lerontotta, a „hálóban” a fehérre festett falak és a modern bútorok összessége. Ezen kívül, kicsit nevetségesnek tartotta, a szoba közepére betett óriási fekete francia ágyat, fehér párnákkal. Katalinnak jobban tetszett a nívós lakás berendezése. Ahogy járkált körben a lakásban, sok értéket talált össze-vissza, egymás tetejére pakolva. Mintha tényleg, csak egy raktár lenne.

Katalinnak, sok mindenen megakadt a szeme, amit megvenne, hogy lakását kissé patinásabbá varázsolja. Még talán, az ár is megfizethetőnek bizonyult, hisz a férfi üzleti érzéke és antik bútorokról való tudása elenyésző volt, nem úgy, mint a pénzéhsége. Amikor Katalin megemlítette, hogy most nem tudta elszállítani, férfi még a szállításban is segédkezett. Mindent megtett, hogy a mohósága, a pénzéhsége megkapja, a beteljesülendő vágyát. Az egyik sarokban sok levelet és iratot látott összekötve spárgával, mintha papírgyűjtést tartanának a kisiskolások. Amikor rákérdezett, csak vállvonogatás, és félrebeszélés volt a válasz. A végelszámolásnál, a fiatal férfi dörzsölgette kezét, és pár dolgot, még ingyen is felajánlott, ha a szekrénynek, a fotelnek, és a szép intarzia faberakásos politúr asztalnak az általa kért árát kifizeti. Katalin az ár kifizetéséhez a mai leszállítást kötötte ki. A férfi telefonján szállító cégeket hívogatott. A harmadik hívás sikerült és büszkeségtől feszülő mellkassal, mosolyogva állt Katalin elé.

• Egy fél óra múlva itt vannak.
• Jó. Megvárom őket.
• Addig is elszámolunk?
• Csak akkor, amikor a bútorok a kocsin lesznek. – hárította el a felhívást Katalin.
• És kér egy kávét? – kicsit kelletlenül próbált kedveskedni Katalinnak.
• Köszönöm nem. Én teázni szoktam.
• Nagyon szép teáskészletem van. Nem érdekli? – bújt ki belőle a kalmár.
• Köszönöm nem. – mondta, miközben a megvásárolni kívánt fotel, enyhén kopottas farészét nézegette.
• Hát teám az nincs. Az előző vevő, azt kapta ajándékba. Esetleg egy pohár vizet?
• Köszönöm nem kérek.
• Jó akkor én megyek a szobámba. Még pár telefont, el kell intéznem.
• Menjen csak.
• Ugye tudja, hogy jókor jött? Ma délután jön egy becsüs –, antikárus és egy ószeres. – ahogy ezt mondta utána eltűnt a szobájába. Mintha utószóként mondta volna, mint a nagy törzsfőnök, amikor azt mondja „uff, én beszéltem”.

A szállítók megérkeztek. Nagy nehézségek árán lecipelték a lépcsőn a megvásárolt bútorokat. Amikor arra került sor, hogy levigyék, amit az eladó, ajándékképpen már megígért, a fiatal férfi nem engedte.

      - Hohó, azt már nem kell vinniük!

      - Fiatalember, megegyeztünk, hogy ha kifizetem a bútorok árát, ezeket megkapom ingyen. Nem?

      - Hát én…

      - Ha gondolja, megkérheti az urakat, hogy hozzák vissza a szekrényt.

      - Nem-nem. Igaza van –helyesbített a férfi, kissé megijedve – már emlékeszem. Jó vigyék.

Katalin kifizette a bútorok árát. Az írógépet külön. Kilépett a lakásból, az írógéppel együtt. Hangos csapódással mögötte becsapódott az ajtó. Katalin kicsit mosolygott is ezen, bár sajnálta azt a sok szép tárgyat, ami a lakásban maradt, hisz elherdálásra kerül mind, nemsokára. A szállítók megkapták a címet, és indultak Katalin otthona felé. Katalin a teherautót követte, egy utassal, az írógéppel, aki az anyós ülésen foglalt helyet mellette.

Még egy mondatot megér ez az eladó, elkótyavetyélő fiatalember. Pár hét múlva Katalin a televízió rendőrségi műsorban, őt látta, mint sikkasztót. Aki a családi javak eladásából szerette volna visszafizetni, a több éve, a munkahelyéről elsikkasztott pénzt. Azt mondta a műsorvezető, hogy „ítéletre vár”, pedig az ítéletet, Katalin már kimondta…

Hazaérve, a szállítók gyorsan felhordták a bútorokat, és egyéb megvásárolt árut. Még semminek nem volt meg az igazi helye, csak nagyjából helyezték el Katalin nappalijában a bútorokat. A nagy asztalnak lett meg az igazi helye. A nappali legszebb részére, egy dohányzóasztal helyére került, az ablak elé. A szállítókat kifizette lent a kapuban, majd újdonsült barátjával elindult az otthona felé. Ahogy bevezette őt otthonába, a vendége számára oly ismerős asztalra tette és a két csatját felpattintva leemelte róla a fedelet.

Végre van egy írógépem, - mondta Katalin - ami csak az enyém, senki másé. Gyermekkoromban szerettem volna. Egy gyermekkori álom, ami, most megvalósult. Az írógép burkolatát körbesimogatta, mintha egy plüss maci lenne, utána leült vele szemben, és percekig csak nézte. Legelőszőr is ki kell tisztítani, és lekefélni a betűkre ragadt tintás szövetdarabokat, valamint a gép mechanikájába beleragadt kosz és portól is meg kell tisztítani. A kabátját, amit elfelejtette levenni, most vette le magáról, miközben az írógépet nézte. Kisietett a szobából és egy használt fogkefével, és törölgető ronggyal érkezett vissza, amit egy tálcára tett, mintha teát hozna a vendégnek. A műanyag betűket takaró fedelét felhajtotta, és nekikészült a tisztogatásnak. A vendéggel szemben leült, és nekikezdett a tisztogatásnak.

A betűkarok között átnézve, papírokat látott, az írógép alá betéve. Az írógépet kivette a dobozából, hogy hozzáférjen. A sok indigó, és írólap között, egy régi újság volt található. 1987-es Esti Hírlap, pár oldala. 2020-ban megtalálni egy 1987 -es újságot, kicsit mosolyogtató volt. A régmúlt cenzúrától nem mentes, és propaganda újságcikkei: „Ki áll a pult mögé?” „Eltartás, hogy kárba ne vesszen a lakás” „Segítség az öntözéshez”, és ehhez hasonló írások, valamint a vasárnapi színházi-, televízió - és rádióműsorok. Este nyolckor, a televízió egyes csatornáján, „Jó étvágyat! Kívánságműsor, élelmiszeripari dolgozók kérései alapján”. A kettes műsoron 19:20 „Vágányok között NSZK tévéfilm.” A műsorközlés mellett, a napi Express hirdetések voltak, tele állás-, lakás-, szolgáltatás hirdetéssel. Az „adás-vétel”-nél bekarikázva volt egy hirdetés.”Írói mivoltába belefásult írógép keresi új barátját. Jelige, már tíz éve koptatom a papírt”. Ez lehet, hogy egy írónak az írógépe volt? Nem egy hobbira vásárolt-, vagy egy irodai írógép volt. Hanem egy írónak, esetleg újságírónak az írógépe. Biztosan fáradhatatlanul, ezer és ezer szót és betűt írhattak meg vele, ezer és ezer oldal emberi fantáziát örökíthetett meg. Ez egy igazán művelt, nagy tudású írógép lehet, aki biztosan, már kipihente magát, és új lendülettel lépne az írás mezejére. Újra belelendülhet, új regények sorainak megírásába. Gyorsan kitisztította a gépet, de alig várta, hogy írhasson vele.

A tisztogatás után végre, Katalin befűzte az első írólapot. A kattogó hangja új ötleteket hozott számára. De mégis ünnepélyessé szerette volna tenni, az első szó leírását. De mi legyen ez a szó? Gyors gondolkozás után, már gépelni is kezdte. ERIKA. Az írógép neve. A második szó, a Katalin név volt. Katalin érezte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet. A második lap befűzése, már a regény folytatása miatt volt. Mindketten tudták, hogy mit kell írni, és egymást segítve írták tovább a regényt. Az írógép csapódásai a gyermekkorát idézték, amikor az anyja írógépén próbálgatta a kis ujjait. Az-az írógép, sajnos már régen nincs meg, de az új barát remélhetően feledteti a régi barát hiányát. Attól a perctől, egész éjjel írta a szereplői párbeszédeit és a velük megtörtént eseményeket. Ütemesen táncolnak az ujjai a billentyűzet tánctermében. Hajnal háromkor vette észre, hogy már másnap van. Akkor felkelt az írógép mögül, és nagyot nyújtózva, boldogan nézett a szavakkal teleírt lapokra. Pár jegyzetet, még írt kézzel, hogy milyen legyen a befejezése a regénynek. Utána betakargatta írógépét, és ő is elment aludni. Másnap, amikor felébredt, boldog mosollyal ébredt. Elégedetten nyújtózott egyet az ágyában fekve, majd pizsamájában kisietett barátjához, aki még mindig letakarva aludt. Boldogan teát főzött magának, és átöltözés nélkül odaült gőzölgő teájával az írógéphez. Amit hajnalban félbehagyott, azt próbálta befejezni. Már az utolsó lezáró mondatoknál tartott, amikor csengett a telefon. A barátnő, az igazi barátnő volt a vonal végén.

            - Szia!

            - Szia, Zsuzsika! Jaj, annyi mesélni valóm lenne. Nem jössz át? – kérdezte Katalin felpezsdülve

            - Jó hallani, hogy jobban vagy. Délután jó lesz? Átnézek.

            - Gyere, akkor majd beszélünk. Ne haragudj, most mennem kell. Várlak, gyere! – és letette a telefont. Rohant vissza az írógéphez, és befejezte a regényt. Az utolsó négy betűt nagy betűkkel és lassan írta le „V É G E”

Még azért hozzáírnék, egy rövid délutáni történetet. Katalin, ahogy takarította a szekrényt, mielőtt barátnőjével a helyére tolta volna, egy csapóajtóra figyelt fel, amit felnyitva, több mint egy millió forintot talált. Sokáig gondolkozott, hogy elmegy a fiatal férfihez és visszaadja neki a pénzt. Addig tépelődött magában, amíg egy hét múlva azt a rendőrségi műsort látta, ahol a fiatal férfi, mint sikkasztó volt feltüntetve. Akkor már tudta, hogy nem megy el és nem adja oda neki a pénzt. Az a pancser nem érdemli meg.