Esküvő helyett...

Esküvő helyett...                                                                   írta: Makai Attila

                                                                                              2020-10-17

Minden rezdülés, minden gondolat befolyásolja az életet. Van, ami a felejtés homályába jut, de van olyan, ami nyomot hagy a bensőben, a lélek csücskének a mélyén elraktározódik.

Natali sosem kutatta lihegve, mint a barátnői, hogy ki legyen az a szerencsés, akivel le tudna élni egy életet, teljes családként, nem úgy, mint a szülei. Tudta, ha szüksége lesz egy igaz társra, akkor az égiek, vagy a sors, ki miben hisz, megadja neki.

Fiatalon is tetszettek neki fiúk, de mégis 20 évet kellett várnia, hogy igazán megdobbanjon a szíve. 20 év, azaz 240 hónap, kimondva nem is olyan sok, de átélve szerelem nélkül, talán rengeteg. Ezt akkor tudta meg az ember, amikor szerelmes lesz. Natali is amíg ezt nem tudta, addig nem értette a csöpögős lányregények főhősnőit, akik mindent átadva maguktól vetik bele magukat, abba az izzó vulkáni magmába, ami nem csak megégeti őket, de az érzéseik börtönébe is veti. Amikor a rózsaszín fellegek… szerintem tudja mindenki, hogy miről beszélek. A totális agymosásról, a szerelemről. Félreértés ne legyen, ez nem írói pesszimizmus mondatja velem. Natali gondolta ezeket, mielőtt vele is megtörtént. A nőismerőseit, barátnőit, magában ki is nevette, a gondolkozásuk miatt, amikor látta elhatalmasodni azt a kórt, amit szerelemnek hívnak. Ez a történet után, így előre elárulom, már nem kinevette, hanem sajnálta a lányokat, akik ebből a mély érzésből, semmit nem tudnak elraktározni.

Egy szilveszteri buli körül történt az eset. A barátnőkkel, akik a könyvtárban, a munkahelyén ismert meg, készült kicsit mulatni, egy úgynevezett buliba. Natali az eddigi tanulmányai miatt, nemigen járt el sehova, de húsz évesen, azt gondolta, hogy itt az ideje, egy kis „erezd el a hajam”-nak. A délutáni öltözködés is már furcsa volt. Mintha nem találna magára való ruhát, ott állt az ölelésként széttárt szekrényajtókat kezével fogva és támasztva, közben méregette a ruhákat szemével. Egyik ruha sem volt megfelelő. Katit az egyik lányt kérdezte, aki a buli miatt felhívta őt délelőtt, hogy mit vegyen fel? Ő csak annyit mondott „Valami dögös ruhát vegyél fel!” A szekrény ajtóit fogva, azt látta, hogy egyik sem olyan dögös. Egyik ruhája sem szexis, hisz a ruháit mind a kényelemre és nem a szexis kinézetére tervezték. Már képes lett volna lemondani ezt a programot, és helyette inkább a tévézést választotta időtöltésként, amikor csengettek. Ki lehet ilyenkor? – gondolkozott Natali. De senki nem jutott eszébe, aki december 31-én képes lenne vendégségbe jönni hozzá. Kicsit félve nézett a kuucskába. Kati mosolygó arca nézett vissza a kémlelő nyílásból. Amikor kinyitotta az ajtót Kati egy ruhazsákkal a vállán, teljesen fehérbe öltözve viharzott be hozzá.

• Tudom, hogy nincs mit felvenned, ezért hoztam neked egy ruhát.
• Honnan gondolod, hogy nincs mit felvennem? – kérdezte vissza kicsit sértődött hanggal Natali.
• Édesem! A munkahelyeden kívül máshova nem jársz el. Más talán nem is létezik neked, csak az a könyvtár.
• Igenis van ruhám. Itt van például ez a farmer, egy pólóval esetleg… - de Kati beleszakította a szót.
• Black, and White parti lesz.
• Micsoda?
• Csak fehérbe és feketébe öltözötten lehet menni.

Micsoda rémálom. Csak feketébe és fehérbe? Csak gyászolva, vagy mentősként felöltözve lehet elmenni? – mosolyodott el kissé Natali. Kati folytatta beszédét - Hoztam két ruhát. Az egyik biztosan jó lesz. – levetette magát Natali foteljába, és mint aki karmesterként vezényel, mutatta, hogy kezdjen neki öltözködni. Natali lassan elkezdte kigombolni ingét. Most tényleg Kati előtt kell átöltöznöm? – kérdezte magában, miközben levette az ingét. A rózsaszín melltartója elővillant, amit Kati szóvá is tett.

• Tudod. Fekete vagy fehér. – mutatott a rózsaszín alsóruházata felé. Natali az egyik fiókjában talált egy fekete melltartót. Katalintól elfordulva, először levette rózsaszín melltartóját, majd felvette a feketét. De csak akkor fordult vissza, amikor már a melleit beigazította a helyére. Ahogy megfordult, láthatóvá vált, hogy ez a melltartó nem fedi el teljesen Natali kebleit. Mintha két kis csipkézett ablakon a mellbimbók leskelődnének a világra. Kati szemeivel végigmérte Natalit, és akaratlanul kicsúszott a száján.
• - Jó kis csaj vagy.
• Mi? –kérdezett vissza Natali.
• Á nem fontos.

Natali felöltözött és végre, teljesen bulira készen várhatta az estét.

• Kati, azért megkérdezném. Kik lesznek ott, a bulin?
• Csak pár haver, és sok ismeretlen. – mosolyodott el. – Lehet, hogy te is bepasizol. – de úgy mondta, hogy „is”mint aki magára is gondol, ebben a dologban. Kati egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett az indulás ideje.

Eléggé félősen ült be a taxiba Natali. A magas sarkú cipő bizonytalanná tette lépteit, a smink eltüntette a természetes énjét, a félelme, ellopta a hangját. Amikor belépett a buliba, kissé elámult, hisz egy kétszintes táncteremmel ellátott diszkóba szervezték a bulit, ahol már javában folyt a beszélgetés, a tánc és az ivás. Mindenki vagy feketében, vagy fehérben tündökölt, de volt olyan is, aki a feketének és a fehérnek valami rejtett keverékével szerette volna felhívni magára a figyelmet. A zene ütemére, hullámzott a tömeg. Tömeget mondtam, mert így is volt. A zsúfolásig megtelt táncterek, kevés helyet engedett a beszélgetésre. Natali, a többiekkel szemben, nem érezte jól magát. Talán azért, mert nem akart itt lenni. Az este alatt, sok fiú bepróbálkozott nála, akik szemmel láthatóan, csak ma éjszakára kerestek valakit, akivel megoszthatnák ágyukat, vagy a kocsijuk hátsó ülését. Natali úgy gondolta, a barátnőkkel ellentétben, hogy már kinőtt abból a korosztályból, akik a kalandot keresik. A barátnők többsége, még éjfél előtt elhagyták a buli helyszínét, egy pasi, és egy jó verda társaságában. Az éjféli visszaszámlálást, Natali egy pohár pezsgővel kézen fogva ünnepelte, míg a többiek vad csókolózással. Éjfél után sokan elmentek. Lehet, hogy egy másik buliba, vagy józanodni, vagy valami frissen felszedett baráttal hancúrozni. Legutolsó barátnőként Kati maradt, akinek, a frissen felszedett barátja, mohó kéjvággyal kezdte tapogatni Kati ruhája alatti felfedezési ösvényeket. Natali, ezt látva, az órájára nézett, és mint akinek sürgős dolga van, elköszönt, és indult hazafelé.

Az első villamos, mintha rá várt volna, világítottak a lámpái a végállomáson. Natali úgy érezte, hogy ő az egyetlen, aki villamossal indult haza, a buliból. Már hajnalodott. A közvilágítás fényei, még, talán ezt a fél órát töltötte Natalival, utána az óév minden emlékével, a ködbe vész. A tegnap estét ünneplő szemét, szana-széjjel az utcákon hever. A villamos vezetője, álmos arccal keresi a feljáratot a szerelvényre, majd hangosan becsapja az ajtóját. Hirtelen csenget és bezárja az ajtókat. Végre elindult. Egy pár hazaigyekvő autós indítja csatáját a néhol részegen dülöngélő gyalogosokkal. A villamosról látja, amikor egy nyuszi lánynak öltözött nő ül be egy taxiba. A füleit, gondosan le kellett fognia a kezével, hogy beférjen az autóba. Az ajtó becsukása után, a taxi, máris indult és az egyik útkanyarulatban végleg eltűnt Natali szeme elől. Egy hajnali kutyasétáltató, egy ABC, ami most nyit ki, pár ház, ami megmaradt szemeivel oly mereven néz a Dunára, mintha elhagyott hitvesére gondolna közben. A villamos, járja útját. Néhol megáll és utasokat vesz fel, vagy tesz le. A zötykölődés, talán álomba is ringatná, de a következő megállóban megváltozott a monotonitás. Két csitri veri fel ebből a réveteg állapotból Natalit. A villamosra, kacarászva fellépő lányok, hangos beszédükkel zavarták meg Natali nézelődését. A lányok miatt a villamoson utazók között körbetekintett, mint aki azt keresné, hogy kit ismerhet, de sehol ismerős arcot nem látott. Egy nagykabátba öltözött férfi, aki kissé felönthetett a garatra és szendergésével próbálja magát rendbe hozni, egy munkába induló idősebb fejkendős nő, a két csitri, és egy fiú, aki ír valamit, miközben néha felnéz irományából. Natali arra lett figyelmes, hogy nem csak felnéz, hanem őt nézi, majd egy papírra ír valamit. Natali nem akarja elárulni, hogy észrevette a fiú érdeklődését, ezért nem nézi sokáig a fiút, nehogy a fiú félreértse. Ő inkább a döcögő villamosról látható utcákat és házakat szemléli tovább. Tudja, hogy nemsokára le kell szállnia a villamosról. Lassan összeszedi magát, még egyszer körbenéz, kis mosolyával köszönve meg az utasoktól, az együtt utazás meghittségét, azután a hirtelen kanyarodás miatt, ijedten kapja el a kapaszkodót. Megvárja, míg bekanyarodik a villamos, addig nem áll fel. Kisebb döccenésekkel a kanyar után lassít, majd megáll a villamos. Natali a lassításkor állt fel a helyéről, és bizonytalanul kissé, elindult az ajtó felé. A fiú is ugyanabban a pillanatban áll fel, és ő is ugyanazon ajtó felé indul. Amikor teljesen megáll a villamos, és kinyílt az ajtó, akkor lépett oda a fiú, egy Nataliról készült rajzzal a kezében. Egy gyors pillantás a rajzra, ami egy villamos ablakán kinéző lányt ábrázol, majd a fiúra. Egyszerű, mégis kidolgozott rajz volt. A rajz alatt egy telefonszám. A fiú, csillogó szemmel nézett Natalira, és halkan súgta:

-     Kérlek, hívj fel! Azt hiszem megtaláltam, az életem szerelmét. - és odaadta neki a rajzot. Natali nem tudta, hogy mit kell ilyenkor tenni, vagy mondani. Még nem volt olyan helyzetben, ami az előbb bekövetkezett. Még így sose hívták randevúra, ilyen rámenősen, ilyen szemtelenül. De azért tetszett a merészsége, és persze a fiú is. Nem maradhatott, hisz a villamos ment volna tovább útján, ezért zavartan, a rajzzal a kezében leszállt a villamosról. Natali még sokáig nézett a villamos után, nem értve, hogy mi is történt a leszállásakor. Tudta, hogy nem álmodott, mert akkor nem lenne a kezében ez a füzetből kitépett papírlap, rajta egy rajzzal és egy telefonszámmal. Hazaérve, a fáradt ház, gyorsan magába invitálta, és csak neki világítva, felvezette a harmadikra. Natali az ajtót maga mögött bezárva, a kulcsot és a rajzot az előszoba szekrényre tette. Fáradt volt. Lábáról levette kínzóját, és egy gyors zuhany után lefeküdt aludni, nem gondolva senkire és semmire.

Másnap délután ébredt. Halk zenét kapcsolt és nekiállt reggelizni. Már késő délután lehetett, amikor Kati telefonált, hogy mindjárt érkezik. Natali nem akarta megsérteni, így belement abba, hogy meglátogassa.

-     Jaj, milyen pasival találkoztam – lépett be az ajtón – asztrológus, vagy asztronómus a pasi, nem tudom, de ahogy csókol, meg ahogy „a-a” – nagyot sóhajtott – az oltári. Te képzeld… - ekkor látta meg a rajzot a szekrényen – te ki ez, akit fel kell hívnod?

-     Á senki!

-     De azt írja, hogy hívd fel.

-     Egy pasi, akivel a villamoson találkoztam.

-     Aha – a második a-t jól elhúzva, miközben kacsintott.

-     Nem történt semmi.

-     És felhívod?

-     Á nincs értelme.

-     De igenis van. Ha te nem hívod, felhívom én – mondta kacérkodva, miközben tárcsázott a telefonon. Natali el akarta kapni, de csak kergetőzött vele a telefonért küzdve. Egy kis idő múlva Natali feladta, és bevallotta

-     Mit mondjak neki?

Kati megállt, és nagy egyszerűséggel annyit mondott

• Semmit! Hagyd, hogy ő beszéljen

Natali tárcsázott, és úgy tartotta a telefont, hogy Kati is hallja a beszélgetést.

- Szia! Natali vagyok, a villamoson találkoztunk…

Onnan kezdődött az igazi szerelmi történet. Sok beszélgetéssel, bolondozással, és megható szárnyalással. A mindennapos kapcsolat, néha csak heti egy találkozásra mérséklődött, de minden nap beszéltek.

Egy hónap múlva, amikor Kati faggatózott, a helyzetről, csak annyit mondott:

- A legrosszabb dolog is jobb vele.

Natali igazi nagy boldogságban élte mindennapjait. A főiskola, ahova a fiú, vagyis András járt, a katonai elitet tanította, a katonás létre. Néha kicsit a beszédén is hallotta, hogy András katonának készül. A sok szakzsargon és rövidítés, még mulatatta is Natalit, mintha egy másik nyelven beszélne. A tanulmányok, nem elvettek, inkább hozzáadtak András személyiségéhez. Egy gond volt, hogy a főiskola vidéken volt, így hétköznap, csak a telefont foghatták, egymás kezét, csak hétvégenként, amikor hazajött és találkoztak. Már csak pár hét volt az iskolából, amikor András, az egyik telefonbeszélgetésen előhozta a terveit. Ha levizsgázik, szeretne egyszerre költözni Natalival, a fiú vezénylésének a helyére. Natali, biztosan talál munkát ott is, hisz ilyen okos lány, sok mindenhol megállja a helyét. Natali erre nem mondott semmit, hisz minden nap szerelmesen vágyakozott András után, amikor nem voltak együtt. A könyvtárban dolgozó kolléganői, még ki is cikizték miatta, de Natali sosem bánta meg, hogy szerelmes lett a fiúba. Bármennyire is óvták a csajok, Natali, el akart veszni, átadni akarta mindennap magát a szerelem szellőjének. Érezni akarta minden együtt töltött perc simogatását, minden közös lélegzetet. Mohó étvággyal falt bele a boldogságba. Talán észre sem vette, hogy szállnak a napok, a hetek, a hónapok.

András levizsgázott, de kitalálta, hogy pár iskolatársával megpróbálja az egyetemet. Az iskola végeztével, beköszöntött az igazi nyár. Natali úgy érezte, hogy a kapcsolatuk kivirágzott, hisz végre, sokat voltak együtt. Natali lakása és András szüleinek háza volt, a két „főhadiszállás”. Natali munkája végeztével, az egyik, vagy a másik főhadiszálláson hajtották nyugovóra a fejüket. Minden nap mosollyal ébredtek. Minden nap a közös élet élése lett a cél. Natali mikor munkába ment, Andás elkísérte, és néha még mohó könyvmolyként be is ült olvasni, hogy láthassa Natali mosolyát.

A nyaralás, még boldogabbra sikeredett, hisz a Balaton partján a nappalok, és az esti séták, a lányregényekbe illő extázisként hatottak Natalira.

A Balatontól és a nyaralástól, hamar el kellett búcsúzni, hisz a kapott szabadság lejárt, és vissza kellett menni, dolgozni. Andrásnak is készülnie kellett az egyetemi évekre, így a Kánaánból, visszacsöppentek a hétköznapokba. Egyetemi előkészítőre jelentkezett András, ezért két hétre elutazott, a bentlakásos egyetemre. Olyan gólyatábor szerű, két hetes ismerkedésre, amitől, András elmondása szerint, jobb beilleszkedésre van lehetőség. A két hét alatt, csak egy levél és három telefonbeszélgetésre volt mód. András szerint nem volt több lehetőség rá

Már majdnem kilenc hónap eltelt azóta, hogy először találkoztak a villamoson. Már kilenc hónap, és semmi sem változott, vagyis, a nyár még szebbé tette kapcsolatukat, hisz többet lehettek együtt. Amikor az előkészítőről visszatért András, kicsit szótlanabb lett, de senki nem érzett semmi nagy változást. Natali sok időt töltött a fiúnál és a családjánál, már majdnem oda is költözött hozzájuk. A nyár végére, Natalit valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Mintha András húzódozna tőle, mintha a beszélgetések kis döccenővel kezdődnének, de nem akart szólni, hisz, ha szólna, talán a boldogsága rovására menne. Nem a vitáktól félt, mert pár vitán, már túl voltak, de pár perc múlva, minden elrendeződött, és csörgedezett tovább a boldogság patakja. Egyszer azért Natali, már feltette a kérdést, hogy mi legyen tovább? Az András kitérő válaszai, nagyon viccesre sikerültek, ezzel keverte el a szót a témáról.

Az egyetem kezdéséig, már csak két nap maradt. Szombat volt. Az egész napos sétának, nevetgélésnek és boldog perceknek megkoronázásaként a fiú a szüleinél, behívta a szobájába Natalit. A lány szíve a torkában dobogott, és kicsit hezitált. A fiú két kezét fogva húzta be a szobába a lányt. Natali biztos volt benne, hogy András a nagy elhatározását követve, meg akarja kérni az ő kezét.

Natalival, mintha forogna a világ, már látta lelki szemei előtt, hogy András térdre veti magát, és előre betanult mondatokkal, a gyűrűt felhúzza az ujjára.

Az ajtó becsukódott. A lány kezét fogva, nem letérdelt, hanem leült az ágyára, és csak annyit mondott, hogy úgy érzi, el kell válniuk.

Micsoda? Nem értette Natali, mi történt. Biztosan András a legújabb viccét húzta elő tarsolyából. És várta, hogy András mindjárt felnevet. A nevetés elmaradt. András gondokkal teli arccal, még egyszer elismételte:

• Úgy érzem, el kell válnunk.

Natali vészesen kutatott emlékeiben, hogy milyen hibát vétett, hogy álmait széttépve egy kósza mondattal véget vetnek boldogságának. A fiú folytatta:

• Nem a te hibád, az enyém. Egyszerűen nem mehet így tovább. – András látta, hogy Natali nem tud szólni, csak egy könnycsepp jelent meg szemében. – Azért maradhatunk barátok… és tudod mit, éjszaka még maradj itt, aludj itt.

Natali kitépte kezét a fiú kezéből. Úgy érezte, benne összetört valami. Ott aludni? Natali zokogását nem visszafogva elszaladt a csendes esőbe. Addig futott, míg a lába bírta. Az esti sötétségből kiparázsló fények, most undorral néztek a mocskos házak falára. Az üres telkek a halál színével ontották magukból a félelmet, és a megaláztatást. Mintha megnyílna a föld, mintha mindenki őt bántaná, még a szél is azt keresi, hogy hol tudna belekötni. A kabátját magán összehúzva, lehajtott fejjel sír. Az eddig gyönyörűséges villamos, ragadó műbőr üléseiből az undor és a moslékszag párolog. A hideg őszindító esős napon, a villamoson ülve nézett ki az ablakon, mint kilenc hónappal ezelőtt. Az ablak visszatükröződésében látott lány arcfestéke, elkozmásodott. A szemfestéke, a könnyei miatt lefolyt és az arcát csúfítva száradt meg ismét. Mintha csak állarc lenne rajta. Vagy tényleg ez az igazi arca, csak a boldogság volt az állarca? Minden csak álca. Csaló önámítás az élet? Lassan vértelenül csorog a Duna is, két partja között, hogy a végtelenbe rohanjon, a talán fel sem kelő nap irányába.

A villamos megállt. A sötét, szemetes utca gyér kivilágítása, csak néhol engedett belátást az élekre, a sarkokra. Natali még mindig gyászolta a boldogságát. Mintha sziklát vett volna a szívére. Fájdalmát talán semmi sem enyhítette.

A téren található fullasztó kocsmából, a felvizezett sörrel megrészegült kocsmatöltelékek várakoztak és beszélgettek a falnak dőlve. A szürkére váltott világ katonáiként álltak sorfalat Natali előtt. A ház nagykapuja becsapódó hangja, még sokáig kalandozott Natali fülében, de a lakása ajtajának a becsukódása után, a mélységes csend fogta kézen. Natali a cipőjét magáról lerúgva, beesett az ágyba és álomba sírta magát.

Másnap András reggel telefonált. Natali gondolta, az előző napi viccét akarja megmagyarázni, ezért felvette a telefont.

• Tegnap rendben hazaértél?
• Igen – Natali végignézett magán. Még a tegnapi ruha volt rajta.
• Tegnap el akartam mondani, hogy már kiszerettem belőled. És szeretném, ha élnéd a saját életedet.

Natali letette a telefont, ami utána ki is esett a kezéből. Nem akarta hallani, hogy mit mond neki „az”. Mintha a szívébe szúrt tört, most kétszer megforgatták volna.

Azt is mondta, hogy éld a saját életedet? – zokogott, hisz eddig az élete András volt. Minden reggel és este.

Kati, a minden lében barátnő, mintha megérezte volna, hogy mikor kell telefonálni.

• Szia Nati. Na, mi van?
• András elhagyott – mást nem mondott, telefonját elejtve csak zokogott. Azt sem hallotta már, hogy Kati azt mondta. „Rögtön indulok!”.

Egy lány életében sokat jelentenek a kis dolgok, a kis összetöpörödött apróságok, amit az életét befolyásolják. Egy nézés egy csók, egy szakítás. Vicces, hogy sosem úgy alakul az élet, ahogy elterveztük, gondolta magában Natali, mikor kissé megnyugodott. Vicces? Gyűlöletes.

A barátnője csengetését meg sem hallotta Natali. A dörömbölésre kapta fel a fejét. Ajtót nyitott. Kati a barátnője csörtetett be, mint egy megvadult vadkan.

-  Mi történt? Nem hallottad, hogy csengetek? Már azt hittem…- ekkor nézett Natalira és odament hozzá, megölelte. Tudta és érezte, hogy nagy baj van. Mindenáron meg akarta hallani, hogy mi történt, de addig is csak ölelte a csalódott lányt. Amint megnyugodott kissé Natali, a kezeit tördelve kereste a szavakat, úgy próbálta elmondani. A szavakat, amik már rég eltűntek. A zokogás már rég bent fojtotta őket. Lassan nekikezdett a tegnap este történetének elmondásának, közben Natali újra átélte minden szó fájdalmát. Ahogy mondta, minden szóval meghalt kissé. Az elbeszélésnél már a telefonhívásnál tartott, amikor egy pillanat alatt eleredtek a könnyei és egy hisztérikus zokogásba kezdett. Feltette a kérdést, hogy mi értelme szeretni, ha utána ilyen csalódás éri az embert? És persze azt is feltette kérdésként, hogy mi értelme már élni?

Utólag derült talán csak ki, hogy igazán szeretett. Mintha kitépték volna szívét a helyéről. Azután kétszer háromszor jól megtiporták, és eldobták, bele a porba, a mocsokba. Miért kell ilyeneket átélni? Azon gondolkodik, merre menjen tovább? Merre lépjen, mit csináljon? De már nincs út, ami elvinné. Az utak a végükhöz közelednek, de talán így lesz a legjobb, ha vége lesz.

Kati próbálja nyugtatni.

- Jó, hogy most derült ki, milyen lett volna, ha elvesz feleségül, és utána megy el? Talán így a jobb hogy elment. Újra tudod kezdeni az életedet. Különben is, csak a testedet kívánta, lehet, hogy nem érzett semmit.

A lány sír.

- Nem akarok semmit csak meghalni

- Eldobni az életem? Még azt sem engedem, hogy más elvegye, mihaszna gyermek. – szólt anyáskodóan Kati.

- Mi értelme az egésznek?

- Pont ezért, mert minden jó, ha vége jó. Ha nem jó, akkor még nem lehet itt a vége.

Natali sírt.

Kati estére nem ment haza, az összetört szívű barátnőjénél aludt. Másnap, Natali kicsit jobban érezte magát, még dolgozni is elment. A fájdalom, nehezen enyhült. Jó pár napnak is el kellett telni, hogy végre örüljön valaminek, valakinek. Most már néha mosolyog igaz, és elkezdte keresni saját magát, akit talán elvesztett. Szeretné meglelni a lehetőséget, egy bátorító szóban egy kedves nevetésben, egy kacsintásban, de most még nagyon nehéz. Eljutott abba az állapotba, hogy már fél újra szerelmes lenni. Nem meri átadni magát a világnak, az érzelmeinek. Úgy érzi, mintha egy bélyeg lenne rajta, az elhagyottak bélyege.

Egy nő tekintetében benne van, a ki nem mondott fájdalom, amik az élete múlásával még jobban elmélyülnek. Talán ezért vannak ráncok minden nő szeme sarkában. Akinek több csalódást kellett átélnie, annak több ránc került fel az arcára.