Fényképezés, egy távolságmérővel...

Fényképezés, egy távolság mérővel                                     írta: Makai Attila

                                                                                              2020-06-13

A laktanyaparancsnok reszelős hangon telefonál. A csukott ajtón keresztül is lehetett hallani, hogy beszél, de azt nem lehetett érteni, hogy mit. A kint várakozó századparancsnokon látszik, hogy nem sok kedve van ma, szombaton bent lenni a laktanyában. Az egész heti gyakorlatoztatás, és a felesleges riadók, elvették a kedvét. A legrosszabb az volt, hogy péntek éjjel jött egy tiszti riasztás. A kocsi, 15 perc múlva az ajtó előtt állt, a kék villogóval. Még félálomban beült a HA rendszámos kocsiba. A kiskatona tisztelget és irtózatos sebességgel nyelte a kilométereket. A gyorshajtása és manőverei sem engedték, hogy pihenjen még egy kicsit. A laktanyába érkezés előtt. még három tiszt házánál álltak meg, és pár másodperc várakozása- és ajtócsapódás után robogott tovább az autó. Még szerencse, hogy előre ült, a kiskatona mellé. Legalább be tudta kötni magát az „istránggal”. A hátsó ülésen, csak repültek az egyik oldalról a másikra a tisztek. De elől ülni, a biztonsági övtől sem lett biztonságosabb. A kiskatona mindent kihozott az autóból, ami belefért. Amikor kiszálltak az autóból, kissé remegő térdekkel tették, de gyors szerelvényigazítás után, a századukhoz siettek. A kocsi ment tovább. A százados, azóta bent van a laktanyában. Pihenésre nincs lehetőség. Munka van. Délelőtt tízkor derült ki, hogy ez a riadó is csak gyakorlat volt. Ekkor hívatták ide a laktanyaparancsnokhoz. Várakozás közben a szemei le-lecsukódtak. A kialvatlanság, már a szemeit, mázsás súlyokkal csukogatta, de tudta, tilos elaludni. 

Az ügyeletes, az ajtó melletti kis asztalnál ült, és írogatott. Nem nézett rá a századparancsnokra, mintha ott sem lenne. Beletemetkezett az írásba. A laktanyaparancsnok szóbájából egy zajt hallott, utána csend lett. A százados tudta, hogy a laktanyaparancsnok, végzett a telefonnal. Így nemsokára, ő mehet a kihallgatásra. Az álmosságot elhesegette magától, és rajtra készen ült fel a fotelban. Ekkor élesen megszólalt az ügyeletes asztalán lévő fekete telefon. Gyorsan felkapta az ügyeletes és annyit szólt bele:

-           Jelentkezem… Igenis értettem… kérek engedélyt…

Majd a telefont letéve, a századparancsnokhoz fordult.

-           Százados elvtárs, az alezredes elvtárs hívatja.

Gyorsan felállt és belépett a szobába. Az ajtó, a százados háta mögött becsukódott. Olyan érzése volt, mintha saját magától csukódott volna be, pedig az ügyeletes nesztelenül kezelte az ajtó csukását. Az irodában, áporodott szag fogadta, és látszott, hogy, a láncdohányos alezredes, itt töltötte az éjszakát. A kékesszürke, mindent befedő füst, már önnálló életet kezdett élni, és mintha szellőztetésért kiabált volna. A századost, a tisztelgés-, és lejelentkezés után, az alezredes, hellyel kínálta az asztalával szemben álló puritán fa széken. Pár irat rendezése után hosszasan csendben a századosra nézett, és lassan nekikezdett a mondókájának.

-           Tudom, hogy fáradt vagy, de azért van még egy feladatod, amit pár töketlennel meg kellene oldani hétfőig. Kiderült, hogy a riadónak is van haszna. A laktanya melletti kis faluk a város, de még az út elhelyezkedése is megváltozott az utolsó riadó óta. 5 éve nem volt tiszti riadó. Most is, csak a nemzetközi helyzet hozta, hogy riadóztattak. De a térképek, nem elég pontosak. Fel kell mérni, a laktanya környékének az elhelyezkedését, utcáit és földútjait. Az egyes szektor a tied. Adok pár geodétát. Ezt a falut kellene felmérni, és a hozzá vezető utakat. – mutatott rá a mögötte lelógatott térképre.

-           Alezredes elvtárs kérek engedélyt…

-           Jó, jó mondja… - állította le a századost. Nem akarta, hogy a cirkalmas szöveget végigmondja

-           Miért hétfőig?

-           Mert hétfőn, már azt szeretném jelenteni a minisztériumnak, hogy észleltük a hiányt, és gyorsreagálásként, meg is oldottuk a feladatot.

-           Hány emberrel?

-           Bármennyit vihetsz a legénységből, de geodétát, csak – itt gondolkozott kicsit – egyet tudok adni. - A százados arcát látva, hozzátette – Több szektor van. Így is civileket kell bevonnom a munkába. - mentegetőzött

-           A felszerelés?

A felszerelés a raktárban. És két IFA tehergépkocsit tudok az akcióhoz adni. Az ellátmányt elküldöm utánatok.

Kopogtak. Az „igen” ordításra, az írnok lépett az irodába.

• Alezredes elvtárs kére… - a végére sem ért a mondanivalójának, mert az alezredes leállította. Egy papírlapot hozott, amit átadott az alezredesnek, aki hirtelen, és nagy ívű aláírásával látta el, és pecsételte le.
• Itt az írott parancs. – adta át a századosnak a papírlapot. Az írnok közben hátrálva, engedélyt kérve elhagyta a szobát.– Leléphet.

A százados ültéből felugrott, és a parancsot átvette. Tisztelgett…

• Alezredes úr kérek…
• Menjen…

A százados visszafogott díszlépésben tette meg az ajtóig az utat, majd megfordult, ismét tisztelgett és kilépet az ajtón.

Két nap. – hergelte magát a százados, miközben a lépcsőn sietett le. Két nap? Csak másfél. Mit lehet ennyi idő alatt tenni?

Százada szállására ment. A katonák, a hosszú folyosón, teljes menetfelszerelésben várták vissza a századparancsnokot.

-           Vigyázz! – ordított az alegység ügyeletes

A századon, mindenki vigyáz állásba vágta magát és teljes csend lett. A százados belépett a szobájába. Az alegység ügyeletest hívta. Az ügyeletes, pár percre rá kijött a százados szobájából, és rögtön parancsokat osztogatott.

-           Mindenki menjen vissza a körletébe! A teljes menetfelszerelést lepakolja, majd gyakorlóba átöltözve sorakozó 5 perc múlva.

Fél óra múlva, már a teherautón zötykölődtek. A geodéta, mamlasz fiú, már ott várta őket a falu határában. A teherautók megálltak, és a kiskatonák, a tisztesek segítő parancsszavaira gyorsan felállították a sátrakat. Már dél volt, amikor egy UAZ jelent meg a felállított sátrak mellett, a gulyáságyúval. Sokak részére el kell magyaráznom, hogy a gulyáságyú mi is lehet, de a rutinos olvasók már tudják, hogy a gulyáságyú a katonaságnál alkalmazott kétes tisztaságú, kerekekre szerelt, így szállítható tábori kiskonyha volt, ahol képzett, vagy képzetlen kiskatonák főzték az ebédet. Ami általában gulyásleves, vagy babgulyás volt. Hús gyanánt, vagy sertéshús pörköltként belekeverve a gulyásba, vagy gyíkhús, konzervben volt. Kérem, senki ne haragudjon a sok szakkifejezésért, de a katonaságnak, mint más hasonló szakmának meg vannak a saját szakkifejezései. A „gyíkhús” a konzerves darált húst hívták így, amit uzsonnaként, vagy vacsoraként is lehetett felszolgálni. A munka kezdése előtt, a legénységi sátorban, tábori asztaloknál a legénységet megetetni, nem volt nagy kihívás, csak pár tisztes segítő, és nyájas parancsaira volt szükség.

„Mit nyámnyog az ételen?”” Ez nem a Ritz szálló.”” Ne pofázzon, zabáljon”, és hasonló kedves, és megértő parancs és csak a lényegre szorítkozó kérdés követően, 20 perc alatt a legénység nyugodtan megebédelt. Igaz az ételosztás körül, volt kis fennakadás, ezért páran, persze a kopaszok közül, csak 2 percet kaptak a forró babgulyás elfogyasztására, de a tisztesek, akik tudták, hogy milyen megerőltető lehet így megenni bármit, azt ajánlották, hogy egy pohár vízzel öntsék fel a levest, vagy éhen maradnak. A kétkedő kérdéses arcok miatt a tisztesi magyarázat az volt, hogy "a végén, úgyis egy helyre kerül". Az a kopasz, aki nem akart moslékot csinálni az ételéből, az kongó gyomorral hagyta el a 6 csillagos éttermet. (Ahogy látom, ezt is meg kell magyaráznom. Azért 6 csillagos, mert a században van egy hadnagy, egy főhadnagy és egy százados. A hadnagynak 1 arany csillaga van, a főhadnagynak 2 aranycsillag, míg a századosnak, igen-igen 3 csillag, az összesen 6 csillag). De végre, az ebédnek vége lett. A munka szerint, minden raj, megkapta a feladatát, és nekiláttak a falu feltérképezésének. A falu határában folyó katonasági megmozdulásnak, a faluban gyorsan híre kelt. Az elöljárók és a falu népe, csak akkor jött ki házaikból, a falu utcájára, amikor a katonaság, kis rajban foglalkoztatott katonái, megkezdték volna munkájukat. A kivonulásukkor előzékenyen hozták magukkal vasvillákat, kiegyenesített kaszákat, és egyéb kertművelő eszközeiket. Így vidáman, megjelentek a katonai csapatokkal szemben és nem engedték a határidős munkát megkezdeni. Egy csöpp félelemkelő ordítozással adták a katonák tudtára, hogy megvédik a falut, ha kell az életük árán is. A munka, a megkezdése előtt, meg is állt. A parancsnoki sátorba futott a hír, hogy pár gazda, (az egész falu népe) felsorakozott a katonasággal szemben. Nem sokat kellett tanakodni, hogy mi lehet a baj oka. A századparancsnok is emlékezett rá, amikor néhány éve, pár baka, részegen kis fennforgást okozott, vagyis éjszaka kirabolta a falut. Ezért volt a falusiak ellenállása. Azt gondolták, hogy a katonaság, most vesz elégtételt, az akkori rendőrségi és minisztériumi megrovások miatt. A századparancsnok tudta, hogy kényes a helyzet, amit orvosolni kell. A munkát leállíttatta és a helyettesével, odasétált a falusiakhoz. A kialakult helyzetet, úgy tudnám leírni, a legjobban, mintha golyóálló mellény, vagy páncél nélkül sétálnának a harcmezőre. Egy- két baka, nem is mert odanézni. Páran imát mormolgattak. Sokan azt gondolták, hogy a századparancsnok, az utolsó útját teszi meg. Az egyre fokozódó ordítozás, csak akkor szelídült meg, amikor a parancsnok, teljesen odaért a parasztoktól 4 méter távolságba, ahol a kezeit a háta mögé téve, magát kihúzva, feltette, a legjobb kérdést.

• A falunak, ki az elöljárója?

A nép közül, egy plébános, és egy fekete kalapos öreg lépet ki. Közelebb értek, de nem teljesen léptek oda. Két lépést meghagytak a katonákkal szemben. A falusiak, beszólásokkal és sértő kijelentésekkel illették a parancsnokot és a helyettesét, ami miatt egy kocsmában, biztosan verekedés tört volna ki, de most ebben a kényes helyzetben, nem lehetett ilyen dologra gondolni. A parancsnok szépen lassan beszélt.

-     Parancsom van, hogy fel kell mérnem a falut, és a környékét. Az úr, - mutatott a messzeségben, az útmérőjével várakozó civilt – geodéta. Az ő becses segítségével, meg kell mérnem a falut.

-     És miért kell hozzá, ez a nagy sereg? – kérdezte a plébános. – Nem gondolják, hogy elég bajt okoztak már?

-     Tudom, hogy a múltban, volt néhány esemény, ami…

-     Néhány? – vágott közbe, amit a szívén, a száján felfogású pap. – Amikor…

- Itt a százados vágott közbe.

-     Értse meg, hogy…

-     Ne vágjon közbe, ha én beszélek – próbálta még fokozni a tekintélyét a pap és folytatta volna a kis litániát, ha a fekete kalapos nem vág közbe.

• Az ott mi a civil kezében?

A századparancsnok, a mamlasz civilt, magához intette. A civil, eleinte lassan, majd a százados arckifejezését látva, és futásra invitáló kézmozdulatát, futásra vette a dolgát, és megérkezett a tanácskozásra.

-     Fiam – kezdte a százados – mi az-az eszköz, amit ott szorongatott?

-     Geodéta mérő szkenner.

A parancsnok látta, hogy teljes homály ült ki a pap és a fekete kalapos arcára.

-     Jó hozza ide. – adta ki a parancsot a százados.

Amíg a mamlasz visszaért, egy kiskatona kíséretében, a falusiak között csend lett. Akkora csend, hogy a kutyák ugatását is lehetett hallani. Amikor az eszköz és egy mérő rudat szorongató kiskatona futva megérkezett, levegőt kapkodva elkezdte magyarázni, hogy mik ezek az eszközök. A lencsék, a távolság, a magasság, a mérőrúd… stb. az egyik falusi, egy fekete fejkendős, botra támaszkodó öreg néni megszólalt. „Fotografálás lesz?” A falusiak, morajló hangja, emlékeztetett egy méhkas hangjára, úgy futott körbe a hír, hogy fotográfus érkezhetett. A pap és a fekete kalapos arca felvidult.

• Szóval fotografálni jöttek? – tette fel a fekete kalapos a kérdést. – Miért nem ezzel kezdték.

A geodéta, próbálta magyarázni.

-     Nem! Ez a mérés a térképé… - de nem tudta befejezni, mert a százados rögtön rávágta.

-     Igen, ezért jöttünk.

A falusiak rohantak haza átöltözni, a legszebb és legillőbb ruhájukba. A kiskatonák, a legénységi sátorban kaptak egy kis pihenőt estig, amíg a geodéta, három katona segítségével úgy tett, mintha fotózná a falusiakat. A plébános mindent szemmel tartott. Mindenkit a falusiak közül felkészített a fotografálás művészi és helytörténeti lehetőségek megőrzésére és értékére. A parancsnok, közben, a földmérőnek kiadta, hogy közben a munkáját el kell végezni. Az lenne a legjobb, ha minden falusi a háza előtt lenne lefotografálva. A faluban, egy öregember, nem akart fotográfiát magáról. Itt, a plébános állt oda, hogy megörökítsék, az utókornak az épületet. Estére végeztek a falu felmérésével. Az egész századra, nem is volt szükség. Este az ivóban, a századossal, még pertut is ivott a fekete kalapos, megünnepelve a nagy tettet. A plébános, oda, a bűn csarnokába, nem tette be a lábát. Másnap, még pár mérésre volt szükség reggel, utána a katonasági század összecsomagolt, és ebéd előtt visszaért a laktanyába. A bakák között, hamar híre ment a fotográfiai hőstettre. Ezért, amikor a százados délután, az alezredesi kihallgatásra belépett, harsányan nevető laktanyaparancsnok fogadta. Sokáig, nem tudta abbahagyni a nevetését. Amikor végre sikerült, a százados elbeszélése közben is kitört rajta az a nyihogó, köhögésbe fulladó röhögése, amit csak pár ember hallhatott az életben.

A laktanya lassan visszatért a mindennapjaihoz. Egy hónappal később, levelet kapott a laktanyaparancsnok. A levélben tudakolta a lefotografált falu elöljárója, hogy mikor lesznek készen a képek és mikor kaphatják a kezükbe. A laktanyaparancsnok szerette volna a faluval megbékélt kapcsolatot megtartani, ezért levelet írt és pár telefonhívást is intézett a minisztériumba, ahol a történet elmondása után egy fotográfust kérelmezett Budapestről, a tényleges fotografálás miatt. Sok derű övezte ezt a fotózást is, de ez már egy másik történet.