Időfodor - 1 rész Paradoxon, vagy mégsem

Idő fodor                                                            Írta: Makai Attila

                                                                            2020-08-15

1.rész  Paradoxon, vagy mégsem?

1988 aug. 17.-ét írunk, amikor is Ronald Reagan Amerikai Egyesült Államok elnöke és Dr. Eddy Miller tudós szavazásra bocsátotta, kérdéseit, hogy milyen világmegváltó tervet valósítsanak meg a közeljövőben. Dr. Millernek, egy hónapja volt, hogy kitalálja a lehetséges monumentális terveket, amit a kormány célként kitűzhet Washingtoni kongresszus elé. Egy kis lapra írták fel a megvalósítandó terveket. Ez kis szavazólap, felelt a jövőért. Három lehetőség közül lehetett választani.

A Marsra embert küldeni és életet kialakítani a vörös bolygón. Persze az oroszok előtt.

Az országot átszelő nagysebességű vasutat építeni, hogy az utazás minél gyorsabb és biztonságosabb legyen, az országban.

Kvantumátjárót építeni mellyen, át lehet lépni az időn és téren, ezáltal jó pár megoldhatatlan kérdésre és ismeretekre tehetnek szert. – Volt a meghatározás, de mindenki tudta, hogy technológiákat, és fegyvereket akarnak szerezni  a jövőből. Ez a harmadik lehetőség, még nagyon gyerek cipőben járt. Nem sok lehetőség volt a kipróbálásra. Mondjuk a hadsereg és a lobbisták, ezt a verziót tartották a legjobbnak a másik kettőt, csak álomnak. A 40 éve feszült hidegháborús helyzettel is magyarázták, ennek a projektnek a felélesztésére törekvést..

Nehéz szavazás után, a kongresszusban szavazók 52 % választotta a kvantumátjárót 38 % az ember küldése a Marsra 10%-az a szavazta meg, a nagysebességű vasutat. Ebből is látszik, hogy ebben az országban, az álmokat komolyan veszik. A terveket maga az elnök írta alá és az utasításokat is ő rendelte el, hogy egy nemzetközi tudóscsapat dolgozzon ezen a gigantikus projecten. A belefektettet pénz, előre láthatóan meghaladta a 100 millió dollárt, amiből 37 % -a, csak a tervezés volt. A project megépítésre, előreláthatóan 8 hónapra volt szükség. Már a hetedik hónap közepén jártak, az átadásig, maximum 1 hónap volt hátra, amikor betértek a tesztek fokozatába. Sok hasonló tesztet hajtottak végre, minden kudarc és bonyodalom nélkül. De nem jutottak előbbre, mint egy makrón méretű fénynyalább létrehozása. A tesztelésekben, átlagosan 4 kV/min volt a fogyasztás és az áramerősség kb. 5500-8000 watt között ingadozott. De a soron következő teszt, az 57.-nél, valami elromolhatott. Azon a bizonyos teszten valamiért az ötszörösére emelkedett minden érték. A mérők, mintha megbolondultak volna. A kábelek és a kapcsolók túlterhelődtek és összeolvadtak. Nem lehetett hagyományos úton lezárni a rendszereket. Felcsendültek a vészcsengők hangja. Megkezdődött a kiürítés. Mindenki rohant fejvesztve az épületből kifelé. A számítógépes Tad O’Brien, a kísérlet számítógépes vezetője mégis ott maradt. Amikor a többiek elmentek, ő a számítógépén, elkezdte lezárni az erőműveket. Tudta, hogy ő le tudja állítani ezt a tesztet. Egy különös ötlettől vezérelve a laptopját rácsatlakoztatta a központi szerverre és egyesével lezárt minden kapcsolót, így feszültség mentesíteni tudta a rendszert. Pár másodperc múlva az értékek elkezdtek csökkenni. 1-2 pert eltelte után a gépek leálltak. Tad homlokáról letörölte az izzadságcseppeket. Megnyugodhatott. A riasztó is kikapcsolt. A kamerák képeit behozta a laptopjába. Leellenőrizte, hogy a labor területén minden rendben van-e. Az egyik kamera felvétele alig volt kivehető. Az erős füst miatt, alig lehetett kivenni a képet.

- Az izolációs kamra. Tudhattam volna. – pár parancs beírása után – de legalább tűz nincs. – Elindította az elszívást. A számítógép szerint, ez a helység volt a túltöltődés gócpontja. Tad kamerával pásztázott körbe. Kereset valami nem odaillő dolgot. Ekkor a nagy füstben egy ember alakja rajzolódott ki. Tad nem hitt a szemének. Talán egy szerelő maradt volna bent? – gondolta magában. De egyre jobban látszott, hogy barna öltönyt és karimás kalapot viselt, és úgy viselkedett, mintha ő sem tudná, hogy hogyan került oda. Elővett valamit a zsebéből valamit nyomkodott rajta, utána eltette. A füst, már majdnem teljesen felszívódott, a szellőzésnek köszönhetően. Az idegen, láthatóan a kijáratot keresi. Tad megijedt. Nem tudta mit tegyen. Lehet, hogy kém, vagy valami más? Az izolációs kamra és a kísérleti labor hangszóróját bekapcsolta, és az első kérdést feltette, ami az eszébe jutott.

- Ki maga? Valamelyik szerelő? Jól van?

A férfi, körbe nézett és végül a kamerát meglátva közelebb ment hozzá. A kamerába bámulva annyit kérdezett

- Annak látszom?

- Ne vicceljen. Ki maga?

- És maga ki?

- Én kérdeztem előbb. – próbálta lezárni a vitát Tad.

- Ha elmondom, kienged?

- Most mondja el.

- Addig nem, amíg ki nem enged.

- Várjon, oda megyek.

Tad, mindent otthagyva rohant az izolációs kamra felé. Ahogy odaért, az izolációs kamra ajtaján lévő, kis kerek ablakán keresztül, egy középkorú férfi arcátmosolygott vissza

• Ki maga – feltette ugyanazt a kérdést, mint korábban.
• Nem enged ki?
• Mondja meg ki maga! – lépett fel határozottabban Tad - Maga kém?
• Kémnek látszom?
• Most már tényleg árulja el.
• Ha kinyitja az ajtót, megteszem.

Tad a sugárzást mérő műszerek ellenőrzése után, kinyitotta az ajtót. Az idegen, kalapját levéve, kissé meghajolt, és annyit mondott.

• Fox vagyok.
• És ki maga Fox.
• Az időpreferencia ügynöke vagyok, de hagyjuk ezt. Milyen évet írunk?
• 1989 – mondta csodálkozva Tad – miért?
• Az időzítés, kicsit hibás volt – mormogta magában az idegen. Elővette a kütyüjét, még egyszer ránézett és visszatette
• Az mi volt?
• Á nem fontos – legyintett az idegen
• De igenis fontos. Ennyi választ el – mutatta Tad a legkisebb méretet a kezén -, hogy hívjam az őrséget.
• Még nem tudják, hogy itt vagyok?
• Nem. A létesítmény le van zárva. Csak én vagyok itt, aki leállította a tesztet.

Az idegen elmosolyodott.

• Akkor az őrök?

Tad is elmosolyodott. Az üressé vált fenyegetőzés, már olyan nevetségessé vált, ezen a pár perc távolságából. Tad kedvesebbre vette a hangját és kicsit barátkozódó hangon kérdezte.

• Most tényleg árulja el, ki maga és mit csinált itt. Fel akarta robbantani a kísérletet?
• Ha kettőnk közt marad, elmondom.

Tad figyelmesen nézte az idegent.

• Jó… Szóval, én a jövőből jöttem.

Tad, még egy éve kinevette volna az idegent. De a laborban, és tulajdonképpen az egész intézetben, már látott pár furcsaságot. Pont olyan bizonyítékokat, mi arról árulkodott, hogy az időutazás igenis lehetséges.

• De mi csak… - mondta Tad
• Igen. Én nem ide indultam, ebbe a kórba, csak a fodrozódásaink összekapcsolódtak.
• Fodrozódásaink?
• Hogy magyarázzam meg pontosabban. Egyszerű leszek: Elindultam egy időkapun – mivel látta, hogy Tad furcsállotta, amit mondott, ezért pontosított az idegen. - Egy ajtón léptem be, ami egy másik világra vitt volna. Helyette, az intézetükben, a kísérletükben landoltam. Talán, eltérítettek. Hol vagyunk?

            Ha nem tudná ön egy kvantum átjárót építő szigorúan titkos labor épületében van, és nem hiszem egyetlen szavát sem.

• Nekem így is jó. – nyúlt a zsebéhez. Elővett valamit, ránézett és vissza akarta tenni, de Tad megállította, és határozottan felszólította.
• Kérem, mutassa meg, mi van a kezében!
• Hogy mi?
• A kezében mi van?
• Á… csak a telefonom.
• Mutassa

Az ismeretlen férfi megmutatja a kütyüjét, amiből Tad nem tudott semmit sem kicsílabizálni. Pár ikon, egy visszaszámláló, és egy FOX felírat volt a képernyőjén, a háttérben, hegyekkel.

            - Ez meg mi?

            - Ahogy mondtam, a telefonom. Tudom, hogy elég nehéz ezt felfogni, de így van.

Tad zavartan a kioktatás után, csak annyit kérdezett.

            - Mi a neve?

            -Foxnak hívnak, amint már mondtam. Az időpreferencia ügynöke vagyok. – és az öltönye hajtókáját kifordítva, egy elrejtett kitűzőt mutatott meg Tadnek.

Lehetséges lenne? – gondolta magában Tad. - Talán tényleg sikerült a kísérlet? - De félve tette fel a kérdést – És honnan jött? – tette fel a kérdés, miközben a vezérlő felé kezdtek sétálni.

• Évszámot mondjak? 2143…
• Na, ne vicceljen
• Nem viccelek.
• Akkor a jövőről tud mindent?
• Van egy egységem, az tudja.
• Jó… mondja meg, mikor fogok meghalni? – poénkodott Tad.
• Rendben. Mi a teljes neve?
• Tad O’Brien.
• Anyja neve
• Lucy Jackson
• Maga… 1989.április 14.-én hősi halált halt
• Na, ne vicceljen. – állította meg az idegent.
• Tessék, ide van írva – mutatta meg a kütyüjét. – Tad O’Brien 1989.április 14.-én halt meg, amikor egyedül hátra maradt, a Washingtoni, RQEL Intézet épületében, hogy lezárja a megsérült atomreaktorokat. Egyedül ő nem élte túl ezt a robbanást. Az anyagi kár, jelentős.
• Akkor ma halok meg?
• Ma van 1989.április 14?
• De megállítottam a robbanást.
• A történelem nem változott.
• Akkor ez egy időparadoxon.
• Nem hinném
• Miért?
• Mert nekem tovább kell mennem, vagy vissza kell térnem a saját időmbe.
• Ma, akkor fel fog robbanni minden? – nézett körbe Tad.
• Ha nem megyek tovább, talán, az egész univerzum megsemmisül.
• Hogy megy tovább?
• Újra el kell indítani a tesztet.
• Elindítani? De hisz alig tudtam leállítani.
• Értse meg. Újra kell indítani, mert gond lesz. Vagy így, vagy úgy. – mutatott a kütyüre.
• De mi lesz velem?
• Itt már nem maradhat.
• Itt fogok meghalni nem?
• Legalább is az épület fel fog robbanni, az biztos.
• A robbanásban, meghalok…
• Vagy velem jön…
• Menni? Hova?
• Az utamon, ahova én tartok…
• Menjek el? Hagyjak itt mindent?
• Válasszon vagy velem jön, vagy meghal
• Harmadik lehetőség nincs?
• Nincs.

Tad, minden gondolata megzavarodott. Meg kellene mentenie, az intézetet, meg kéne mentenie magát, és ki ez az ember? Miért bízzon benne? Mit kellene csinálnia? Felrobbantani mindent? Ha elmegy, hova megy? Mi lesz a barátaival? Mi lesz a karrierjével? A házával? Elmenjen? Egy vadidegen kedvéért? A világegyetemért? De biztos, hogy megszűnik a világegyetem? Felrobban? És miért?...

• Mehetünk? – szólt sürgetően az idegen, a gondolatmenetet megszakítva
• Igen – vágta rá Tad, kicsit határozottságtól mentesen. – Egy telefonhívás sem lehetséges?
• Sajnos nem. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy… - de a mondatot nem tudta, vagy nem akarta befejezni.

Tad a számítógépéhez lépett, és amiket lekapcsolt az előbb kapcsolókat elkezdte visszaállítani, a kísérleti beállításokra. A gépek, újraindultak. Lassan felpörgött minden, és mindegyik mutató közelített a kísérleti értékekhez.

- Menjünk – szolt az idegen, és visszaindult az izolációs kamra felé.

Tad, még pár adatot beütött, majd a laptopját lecsatlakoztatta a központi egységről, és rohant az idegen után. Az izolációs kamra előtt utolérte. Az idegen kinyitotta az ajtót és beléptek a zsilipbe. A kabin közepén egy apró örvény jelent meg. Az örvény elkezdett lassan növekedni. A növekedéssel, mintha a szél is elkezdett volna növekedni. Mintha az örvény magába szívna mindent. Eleinte, még gyengén, de ahogy növekedett, egyre jobban, egyre erősebben szívta magába a könnyen mozdítható dolgokat.

• Csukja be az ajtót. – adta ki a parancsot az idegen

Tad az ámulattól, megbabonázottan állt meg. A csodás örvény látványa egyszerűen megbénította. A felfoghatatlan isteni fényről, nem tudta levenni a szemét. A látvány, hipnotizáló erejétől, nem tudott szabadulni. A szél egyre erősödött. Mindent beszívott az örvény közepe. Erős szél hangát és morajlást túlharsogva ordított az idegen.

• Csukja már be az ajtót.

Tad ekkor eszmélt fel, és behúzta a vasajtót. Igaz, nem kellett sokat erőlködnie, hisz az örvényből jövő szívóerő segített neki. Az idegen, már a csövekbe kapaszkodott, a kabinba, mert a szívóerő már őt is beszippantani készült.

• Jöjjön ide – ordította az idegen. Tad el ölre a nadrágjába beledugta a laptopját, majd az ingét is ráhúzva elindult az idegen felé a csövekbe kapaszkodva. – Ha szólok – ordított – akkor ugorjon.

A morajlás, egyre hangosabbá vált. A fényes örvény mire elérte a teljes méretét, fényvillanások és kisebb kisülések jelenni meg az örvény körül, majd kis hullámok jöttek létre az örvényben. Az idegen, úgy helyezkedett, mintha ugrani készülne. A morajlás, már elviselhetetlenné kezdett válni, és, mintha a levegő is kezdene elfogyni. A helység elkezdett rázkódni, mintha földrengés lenne. Az idegen Tadra nézett. Egy csepp bátorító mosoly adott, utazó társának, majd elordította magát.

- Ugrás…