Időfodor - 2 rész A romok eltakarítása

2.rész

A robbanás után, a rom eltakarítása, elég sok kérdést vetett fel. Ekkora nagy épületből, miért csak ilyen kevés törmelék maradt? Az is a kérdések közé tartozott, hogyan lehet, hogy csak egy ember halt meg? Nem lehetett volna megelőzni a robbanást? Persze a felelősök keresői rögtön azt találgatták, hogy ki és mit ronthatott el?

A labor megálmodója és igazgatója Tadeus Brien, egy közeli dombról figyelte a munkálatokat. A napszemüvegét, a robbanás óta le se vette magáról, csak nézett az egykori labor irányába. Az őszes markóján, is látszott, hogy már a éltes korban van. Az ötvenes éveit taposta, de inkább a hatvan felé számolgatta évente a gyertyáit, a tortáján. Persze, ha bárki kérdezte, mindig fiatalította magát, mint egy dizőz. Sose szerette, hogy az intézetben ő a legidősebb dolgozó. Nem akarta, hogy az évei miatt tiszteljék, inkább jobban esett, ha a tudása férkőzik közé, és beosztottjai közé, mint tiszteletforrás.

A makulátlan öltönyében állt, és a romokat kutatta szemével. Próbálta kitalálni, hogy az épület mely része maradhatott meg. Bár titkon, a bent ragadt embert, kereste. Titkára odalépett mellé, és halkan értesítette, hogy már hívta a sofőrjét. A kocsi lassan és méltóságteljesen gurult az igazgató úr mellé. A soför igyekezve kiszállt, és főnökének nyitotta az ajtót. Még egy utolsó pillantást vetett a labor romjaira, mielőtt beszállt volna az autóba. Amikor elindult az autó, még látta, hogy három tűzoltó kocsival megkezdték oltani, a kisebb tüzeket a volt labornál. A megérkezett vegyvédelmisek, és a katonák, már elkezdték a sátrak felállítását, és a konténerek beállítását. A titkár, halkan elkezdte sorolni, hogy milyen feladatokat hajtott végre, de még hozzátette, hogy Mr.Brien megnyugodjon - Mindenki tudja, hogy nagy baj. A labor elvesztése is nagy gond, de még nagyobb gond, hogy a robbanás után, kiszabaduló káros anyagok az egész környéket megfertőzhetik. De már dolgoznak rajta a szakemberek.

Mr. Brien ahogy kocsijával a fegyveres őrrel megerősített sorompós kapun áthaladt, rögtön hívta az elnök urat. Még nem tudta, hogy mit fog mondani, pedig régóta készült már erre.

- Elnök úr, Tadeusz Brien vagyok…. Igen köszönöm jól. Szeretném bejelenteni, hogy a kisérlet… igen az, hogy a kisérlet miatt, a labor felrobbant és megsemmisült. – Hallgatta az elnök kérdését, és gyászos hangon válaszolt. – Igen  Tad O’Brien. Önfeláldozó módon bennmaradt az épületbe, hogy elzárja a reaktort… nem, nem elnök úr nem volt sugárzás… a romok alatt. .. Igen most folyik a kármentés… igen, már intézkedtem. … Igen az jó lenne. Igen köszönöm elnök úr… Nem tudom, hogy szabotázs volt-e, a vizsgálat kideríti… Igen még szerencse… Csak ő egyedül… Igen jó szakember volt. .. az jó lenne… Igen… Köszönöm elnök úr viszont látásra.

Egy kattanás mutatta, hogy az elnök letette a telefonját Mr. Brien fel volt ilyen dolgokra is készülve, mégis, valahogy nehezen tudta feldolgozni az elnök úrral való beszélgetést. A titkár, csendesen hallgatta a telefonbeszélgetést, majd kinyitotta naplóját és várta, hogy diktáljon az igazgató. Lassan összeszedte magát, és diktálni kezdett.

- Írja. Amikor a romokat eltakarítják, egy emlékművet kell rendelni, a bent ragadt tudós részére. A sajtónak, csak olyan nyilatkozhat, aki két értelmes mondatot el tud mondani. Vizsgálóbizottságot állítunk fel, a kivizsgálás miatt. Ennyit mondjanak se többet, se kevesebbet.

- Mi legyen a dolgozókkal? – vágott közbe a titkár.

- A kihallgatások után, menjenek haza.

Több dolgot nem szólt. A titkár tudta, hogy ilyenkor nem szabad az igazgató urat zavarni. Majd később. Mr. Brien a lefüggönyözött autójának az ablakrésén keresztül nézett ki az elsuhanó világra, miközben a kezébe adott poharából, egy-egy korty whiskey -t ivott. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mintha a pókerasztalnál ülne, és arra várna, hogy All int mondhasson. .

Az elnöki gépezet, mint mindig, most is jól tálalta a balesetet. A negatívumból is a pozitívumot emelték ki, a hősiességet. Persze, mint mindig a lényeget felejtették el közölni. De ez már várható volt. Délután, már fel is röppent a hír, és este a televízió képernyőjén a fáradtra sminkelt elnök elmondta beszédét. Mr. Brien nem akarta hallani, hogy mit süketelnek róla, ezért kikapcsolta a televíziót és az íróasztalán szétszórt irataiban keresgélt valamit. Halk kopogásra felkapta fejét. Az „Igen” szóra a frakkba öltözött inas lépett a dolgozószobába. Kissé meghajolt, és megszólalt.

- Mr. Fox keresi.

- Vezesse be kérem.

Az inas ismét kissé meghajolva, az ajtót szélesre tárva az előszobában várakozónak mutatta, hogy fáradjon be. Az ajtón belépő fiatalember, a kalapját és sétabotját az inasnak adva, belépett a szobába. Az inas halkan becsukta az ajtót. Az ajtó becsukódása után köszöntötte csak az érkezőt az igazgató. A vendég elé menve, már távolról a kezét nyújtva, kis mosollyal fogadta, mintha ezer éve barátok lennének.

- Kedves Fox, de jó hogy látom!