Író és a nap jegyese...
Író és a nap jegyese… Írta: Makai Attila
2020-06-06
Már a nap vége felé járt, amikor az író, még mindig a gépe előtt ült és várt. Várta az ihletet, a múzsa csókját? Talán soha nem derül ki. Üveges tekintetével, mélységes ürességgel nézett a monitorra. Feltette magában a kérdést: Minek ez a sok kütyü? Minek ez a sok modernnek hívott dolog? Amikor az ember fejében nem kristályosodik ki semmi. Egy verset írt tegnap. Egy olyan verset, amivel annyi mindent el akart mondani. Annyi mindent meg szeretett volna magyarázni, mégis, így utána olvasva, semmit nem árul el a költemény, semmiről. Keresi a témát, ami végre kimozdítná ebből az állapotból. De téma helyett, a semmi tör elő belőle. A mélységes üresség, a kifacsart légüres tér, a nulla. Holnapra leadási határidő. A szerkesztő, már kétszer telefonált, hogy komolyan kell venni a leadási határidőket. Az utolsó alkalommal, hozzátette, ha nem megy, akkor keressen másik munkát. Ez a kijelentés, elkeserítette, hisz ő mindent megtesz azért, hogy írjon, de most nem jönnek a szavak. Nem jön a szokásos bölcsességek halmaza. Nincs téma, amit elő lehetne vezetni. Délelőtt zenét hallgatott, és szörfözött a világhálón. Kereste azokat a témákat, amik végre megpendítik benne azokat a bizonyos húrokat. De semmi. Végső elkeseredettségében, meg az egyik írótársát is felhívta, hátha ad egy jó témát. De ő csak annyit mondott: „A téma? A téma a földön hever. Ezer és egy téma létezik.” Az író, mégis úgy gondolta, hogy neki több kell, mint egy lerágott csont, amiről oly sokan írtak már. Gyilkosság, ármány, hazug szavak, politika, pénzéhség, csalás, szemfényvesztés, illúziók, és még folytathatná a felsorolást. De ezek nem igazi témák. Ezekre a témákra, holnap már nem emlékezik senki. A nagy írók nyomdokaiba szeretne lépni. Mégis, most itt ül a gépe előtt és keresi a szavakat, a témákat, a kezdő betűt. A nagy kérdésen gondolkodik: Egy igazán nagy író, hogyan kezd bele egy nagy regénybe?
Az arcát a tenyerébe rejti, majd a szemét dörzsöli. Várja, hogy a dörzsöléstől előtörjön a nyugodtság, a stresszmentes írás. A falon pöfögő órára néz. Minden másodperccel közelebb ér az igazi csődhöz, a leadási határidőhöz, a csúf bukáshoz. Az árnyékok, egyre hosszabbak, egyre nagyobbat nyújtóznak a sarokban. Nemsokára összedől minden. Nemsokára talán az élete is kettétörik. Nincs semmi. Nincs kihívás, nincs élet. Halál van. Végleges másodpercekkel előlépő csúf halál, a megsemmisülés.
Megcsörren a telefon. Ismeretlen szám. Ki lehet ilyenkor? Biztosan, a kiadó. A házsártos szerkesztő, aki már annyi mindent sajtolt ki belőle. Aki nem néz semmit, rabszolgatartóként üldöz minden írót. Sanyargatja, még a tintapatront is. Akitől a papír is besárgul. A második csengés. Az író véreres szemekkel nézi a telefon kijelzőjét. A mocsok. Csörög, és nem hagyja abba. Miért kínoz. A harmadik csengés, már a belsőjében is csengett. Nem csak a hallójáratait, de a gyomrát is görcsbe rántotta. Miért nem hagyja már abba? A negyedik csöngésnél, a kezébe tette a telefont, és remegő ujjával megnyomta a gombot. A telefonban hallózott egy ismerős hang. Az író elhaló hangon beleszólt a telefonba.
- Hallo…
- Maga az? – a telefon másik oldalán, csak költői kérdéssé lépett elő az első kérdés, mert rögtön folytatta – Egyszerűen csodálatos, amit írt. Honnan jött ez az ifjúi hang, ez a sziporkázó mondatkezelés? És a csavar? Egyszerűen briliáns.
- De én…
- Csak ne szerénykedjen. Ebből a novellából, könyvet kellene írni…
Az író, nem mert, és nem is tudott mit mondani. Ő már egy hete csak itt ül. Nem tudott írni semmit. Nem látta a fényt, csak gubbasztott. Azért kifacsart magából egy nagy kérdést.
- Melyik novellát?
- Amit tegnap átküldött. A nap jegyese címmel…
- De én nem…
- Ugye nem is gondolta… Tudja meg én sem.
- Én nem…
- Jó pihenjen. Holnap beszélünk…
Letették a vonalat.
Mi történt az előbb? Milyen novella? Mikor? A gépén az mailjei között keresgélt. Biztosítós levél, a sok reklám, és az anyjától jött levél mögött, meglelte azt az egy kis bejegyzést, ami azt hivatott bebizonyítani, hogy a gépéről, elküldtek egy levelet. A gépéről, ami a szobában volt. Ahonnan csak egy üveg borért ugrott le a szemközti kisboltba. Ahol aludt, evet, és a számítógépét nézegette, de nem emlékezett, hogy valamit elküldött volna. Pláne azt, hogy írt volna valamit. A még mindig remegő kezével megnyitotta az elküldött mailt.
Drága szerkesztő asszony!
Itt küldöm, szerintem, a legjobb novellámat. Kérem, hogy olvassa élvezettel. Üdvözlettel:
Az üdvözlettel szó után, az író saját nevét látta feltüntetve, és a tegnapi dátumot. Mi történhetett? Mégis megírta, és nem emlékszik rá? Vagy álmodik? Biztosan elaludt. Nem, nem lehet álom, hisz minden a helyén. Egy csípéssel is a karján alátámasztotta, hogy éber. A csatolmány ikonjával szemezett. Szerette volna a kíváncsisága megnyitni, de az ujja, nem engedelmeskedett. Félt attól, hogy mi fog történni. Tanakodott magában, vagyis győzködte magát, hogy nyissa meg, hisz ha ő írta, akkor a szókezelésből, és az írottakból rögtön ráismer, ha valamilyen csalafintaság van a dologban. Megnyomta a csatolmány gombot, a szövegszerkesztő program csendben és gyorsan dolgozott. Előbukkant a fejléc, ahol a cím volt feltüntetve: „A nap jegyese”
Belefogott az olvasásba, és nem tudta abbahagyni. Nagyon élvezte a novella karakterét, a cselekményt, még a buta szóvicceket is, amik teljesen olyanok voltak, amit ő is szokott a barátaival elejteni. Amikor az írás végére ért érezte, hogy még sok van ebben a novellában, és folytatásért kiállt. Író, a szövegszerkesztőben új oldalt nyitott és folytatta a leírt édes történetet. Csak úgy dőltek ki belőle a hangzatos élcelődések, a nő-férfi mini konfliktusok csodálatos leírása, az élet. Pár oldal megírása után, kicsit megállt, és azt kérdezte magától: Biztosan én írtam az elejét? Pont ekkor, SMS érkezett, egy ismeretlen számról. „Látod? Meg tudod csinálni…” Az író visszahívta volna a számot, tárcsázott, de ekkor egy női géphang, csak annyit mondott „Ezen a számon, előfizető nem kapcsolható!”