Játszmák...

Játszmák…

Az élet egy utazás. Egy utazás ahol találkozhatsz utastársakkal. Játszhatsz. Játszhatsz az elfogadásért, játszhatsz a nyugalomért, és játszhatsz a jutalomért. Az elfogadás, és megfelelés más elvárásainak az sokszor kiteszi az életet. Elfogadás a főnöktől, a beosztottól, a partnerektől, a szomszédtól, a barátoktól, a családtól. Sajnos az életünk mindig kb. így állhat fel. Először a munka a fontos, a barátok és végül a család. Mert mi árthat nekünk legtöbbet? A munkahely, ők nem fogadnak el olyannak, ami vagy. Utána a barátok: ők már elfogadtak, ott csak tartani kell, a kialkudott mércét. És végül a család. Ők biztosan elfogadnak, mert még nem rúgtak ki.

Sokan a családra nem helyeznek elég figyelmet. Elég odaadást. Sokan már feladták, már nem küzdenek. És sokan játszmáznak. A játszmázás a legborzasztóbb. „Nem engedem, hogy a másik (a partner) jobb legyen. Nem engedem, hogy nélkülem és nem engedem, hogy velem.” Mintha testvér lenne. A legtöbb ember a házastársára, mint testvérre gondol. Akit meg lehet verni, ha kell. Ott hiányozhat az elfogadás.

Túl sokat éltek együtt, hogy elfelejtsenek szeretni, megbocsájtani. 30-40 év az elég sok idő. Valamikor a 4-5 év is elég sok. Kitapogatták, a másik erőségei, esetleg gyengéit. És a legtöbb általam ismert családnál, ki is használják. A játszmázást teszik előtérbe. Nem az a fontos, hogy szeressünk, hanem, hogy csatákat nyerjünk. Kis csatákat. Olyanokat, mint pl.: pénz, rendrakás, ki vigye le a szemetet, vagy megígért dolgok, amik nem teljesülnek.

Ezeket a játszmákat a gyermekek eltanulják, és egymás között, a szüleikkel szemben alkalmazzák. Minap a kisfiam az anyának megszólalt: „Majd akkor kiviszem a mosogatóba az üres tányéromat, ha az apa is kiviszi”

Játszmáznak már hat éves korukban. Sok szülő, meg ki van akadva, amikor tőle leste el a gyermek. És nem kell jönni avval, hogy amit szabad a felnőttnek, nem szabad a gyereknek. Úgy kell a helyzeteket alakítani, hogy így legyen, nem pedig egy jól irányzott pofonnal szemléltetni, hogy ki az erősebb.