Készülődés karácsonyra...

A szomszédom készülődése karácsonyra...                                     írta:Makai Attila

                                                                                                          2017-12-25

Nem mindenkinek okoz, a karácsonyi készületek, felhőtlen, és boldog pillanatokat. Olykor megesik (van, akinél minden évben), hogy bosszantás, sőt, hogy tovább menjek gyűlölet perceit, óráit kell átélni, mire megpihenhet a családi asztal, vagy a felállított fenyő árnyékában. Azért írtam, hogy az egyik hely a családi asztal, aminek árnyékában lehet megpihenni, mert a feszültségoldók, amik hozzátartoznak a cselekedetek elviseléséhez, néha túlcsordult kedvhez, vagy aluszékonysághoz is vezethet. Főhősünk, a szomszédom, már a hajnali nap megérkező, első sugaraitól, és egy feles pálinkától megrészegülve, nekilátott, hogy eme szent nap alakalmából, családfői teendőit elvégezze. Harmadnapos, elől kissé sáfrányos, hátul vonalkódos alsónadrágjában, és hirtelen, a szennyesből előhúzott, kissé maszatos pólójában kiment az erkélyre, és a három tuja mellé állított, már napokkal korábban megvásárolt lucfenyőt, a lehullott tűlevelek fölül (a nyaka környékén, ahogy gyermekkorában a libafarmon látta) megragadta és a keskeny ajtórésen, beráncigálta a szobába. Ekkor már látta, hogy a liba, már kissé eleresztette tollait, de úgy gondolta, hogy ezt lehet még orvosolni, hát az első pálinka után dobta a másodikat is. Kis hatásszünet után, elkezdte a következményét érezni. Melege lett, ezért gondolta, hogy be sem csukja az erkély ajtaját, csak résnyire behajtja. Mondjuk a megfontolás mögött, más is volt. Le kellett volna takarítani a küszöbről, a törött ágakat és lehullott tűleveleket, amitől nem akart becsukódni az ajtó.

Nekikezdett a feladatnak. Először is meg kellett találni a legjobb karácsonyfa helyet. Ismét libanyak fogással, méregette a megfelelő pontot a szobában, majd egy legyintéssel elintézve, poharába töltött egy „gyűszűnyit”, ama átlátszó nedűből, amit a Szabolcsi rokonok adtak tiszteletük jeléül, még nyáron. Ő erre a napra tartogatta, ezen üveg tartalmát. Már hetek óta forgatta, és kémlelte átlátszó mivoltát, és szerette volna, a „boltival” összemérni az ízét. Erős akaraterejéből nagyot szakítva, erőt vett magán és inkább a boltiból ivott kettőt. Közben azt gondolta, hogy az egyiket, ebből a csodás palackból tölti. Hozzáteszem, már korábban meg tudta az íz világát a Szabolcsi italnak, hisz a csavaros kupak környékét nyelvével körbenyalva megállapította, hogy jó volt a termés.

Visszatérve, a harmadik kupica után, a tettek színhelyére. A feleséget, már korábban elküldte a lakásból. Nem akarta, hogy rajta csapórjon le, a bajjal járó átok. Bár, ő is szívesebben ment a piacra, mert inkább volt a hidegben, a lökdösődő emberek között, mint otthon, amíg el nem készül a pompás mű.    

Főhősünk, először próbálta meg felhelyezni a fenyőt, a lábára. De belátta, hogy a karácsonyfa talpgyártók, direkt kisebb lyukkal látják el a terméküket, hogy az általános iskolai, technika órán tanult módszerekkel, hozzá kelljen eszközölni, a késztermékhez. Ezt az egyik mondanivalójában, hangosan meg is jegyezte, és hozzátette, hogy a fenyőtalp készítőjét, milyen halálnemekben képzelné el. Persze szorgalmazta azon kulcs kifejezéseket, amit az édesanyja munkahelyéről értesülni gondolt, és nyomatékosító szavakkal cifrázva, kerek mondatokká gyúrta mondanivalóját.

A negyedik pohár legurulása után, gondolta, hogy ceruza faragói képesítésének gyakorlása előtt, kifúrja a mennyezeten, azt a lukat (amit évek óta mindig megfogadott magának), amely luk a fix pont lenne a karácsonyfának a kikötéséhez. Már, háromnegyed nyolcat karcolták a mutatók az órán, mire hozzákezdhetett munkájához. Gondolta, az a negyedóra, már nem oszt, nem szoroz, hogy nyolc óra legyen. A téglára szakosodott nevesincs, "Lengyel piacon" vásárolt elektromos készülékkel, elkezdte a beton mennyezetből kinyerni, azt a lukat, ami helyére, egy tipli segítségével, csavart tud majd becsavarni. A fülsiketítő hangra fittyet hányva, a létra tetején, próbálta egy helyen tartani a fúrót, és nyomás intenzitás változtatásával, a lukat létrehozni. Közben, a lehulló por és "szikladarabok" a szemébe mehettek, mert hangosan ecsetelte, hogy úgy, mint a karácsonyfa talpkészítő, a por édesanyja is az utcán keresi a mindennapi „betevőjét”. A tízemeletes ház összes lakója, a fúrás közben azt gondolta, hogy amiért ilyen korán, már fáradozik főhősünk, az ő édes szülő anyja is ott „korzózik”, az előbb megnevezett édesanyákkal együtt. Nyolc óra után, már a közutálat és megvetés adta egymásnak a kilincset. Az egyik szomszéd, még kilátásba is helyezte, hogy vagy bérgyilkos után telefonál, vagy saját kezébe veszi az önbíráskodás eszközét, és ezt a nyitott ablakán keresztül, hangosan, meg is említette. De sajnos az éles sipítozó fúrógép hang miatt, nem hallhatta főhősünk. Ő csak arra fókuszált, hogy mindjárt kész, az egy centiméter mély luk. A keze fáradsága és a szája száradtsága miatt, késznek minősítette ezt a munkát, és leszállt a létráról. A füle még csengett, de tudta, a pálinkát, nem hallani, hanem szagolni, és a nyelv játékát játszva, ízlelni kell. Ezért a poharának tartalmát, „bedobta” a torkára, majd rögtön le is nyelte.

A második fázishoz fogott hozzá, és kicsi jelölgetés után, a „dekopír” fűrésszel látott munkához. Belátta, hogy a sokévi ceruzahegyezős módszert, gépesíteni kellett az idén. A fűrész dolgozott. A le-fel mozgásokat, néha jobban, néha rosszabbul viselte, attól függően, hogy mennyire lett rányomva, a gyantás fához. Néha megakadt, és mivel nem volt letámasztva, ezért a tűlevelű fát, rázva próbálta „kiakasztani”(persze némi tűlevelet szórva, a nagyszoba padlójára). Amikor a megakadt fűrészszál, nem akart kimozdulni a megragadt helyéről, pár bíztató hangos szóval próbálta segíteni és bíztatni a fát, elővezetve, hogy az oszlási folyamatok útjára léphet. Az idő múlásával, a gyanta egyre többször gátolta meg a fűrész haladását, ezért a leleményes szomszédom a „nagyflexet” elővéve, a gondolatait a fának hosszasan, még munka közben is mondva, nekiállt a végső simítások befejezésének. A flex – az flex. A fémvágásoknál megszokott szikrák helyett, a szálkák és a gyanta cseppek csapódtak körbe a szobában a padlóra és a tapétára, de legalább haladt a munka. Persze a szerszámot pihentetni kell néha. Ezért a pálinkából, még egy kicsit nyelt. De ezt nem öntötte ki a pohárba, mert a pohár, kicsit porossá vált és félt, hogy nehogy a gyanta felolvadjon a pálinkában. Nagyjából, tudta a mennyiséget, és az üveget lecsavarva, két merészet kortyintott. Gondosan visszacsavarta a kupakot, és az utolsó simításokhoz látott. 

Az első fenyőtalp próba, még nem sikerült, még egy kicsit dolgozni kellett pár helyen, a munkadarabon, de a második próba kedvezett a szerencsének és ráerősödött a talp, a fára. Végre a mű megszületett. A megszokott libanyak fogással, függőlegesbe helyezte a karácsonyra szánt fát. Igen. Jól áll a lábán. Igen megérte vele vesződni. Ahogy nézegette, észrevette, hogy kicsit ferdén áll a fa, ezért lefektetve, még a kisbaltával, alulról párat ráütve, alakított a talp elhelyezkedésén. Persze nem vette számításba, a gravitációt, és a tűlevelek vándorlásáról szóló hiedelmeket, mert amikor utoljára felállította a teljesen egyenes fát, észrevette, hogy csak pár tűlevél maradt a kopasz ágakon. A tűlevelek a gyantacseppek mellett, lent sorakoztak a padlón.

Erre a meglátásnak hangot adva, cifra gondolatait szavakba öntve, az erkélyajtót kinyitotta, és a fa csontvázat, a talppal együtt, nagy ívben kireptette az erkélyre, így szabadulván meg a gondtól. Majd új gondolattól vezérelve kilépett az erkélyre, és kis dézsában nevelt tuját megfogta, és berángatta a szobába.

Már megpihenhet. A fotelba vetette magát. A pálinka, mint jó barát, az arcát simogatva vigasztalta. Belátta, hogy elkészült a mű. A tuja fenségesen, és biztonságosan állt, a szoba közepén. Indulhat a karácsony.