Kevés volt a tizes

Kevés volt a tízes                                                                              Írta: Makai Attila

                                                                                                          2023-02-28

Álmomban, az 1920-as években eszméltem. Ezt írtam meg.

Tavasz van. A kávéházak nyitott teraszai, hívogatóan ontják magukból a szeretetet. A fehér abrosszal leterített asztal, az otthonosság ígéretét hozza a szívekbe. Az asztalok közepén lévő vázába rejtett kis virág, odakacsint, minden sétálgató embernek, üzenvén, hogy csak reá várakozik. Sokan szeretik a kávéházakat, a krémes ízét, a fekete illatát. Még a nem messze száguldozó lokomotív is, a sípjával odafüttyent, mielőtt hosszú útjára indulna.

Ezen a tavaszi vasárnap délutánon, a főtéri kávéházba léptem be. Az egyik újságtartót elvettem, a helyéről, és a kivasalt újság társaságában leültem a teraszon lévő egyik szabad asztalhoz. Nemsokára a mindig tekergő pincér, engem is faggatni kezdett a fogyasztásról. Látom, ideges volt egy kicsit, ezért megnyugtattam, hogy jól ebédeltem és csak egy feketét szeretnék nyugalomban elfogyasztani, újságolvasás közben. Bármennyire szerette volna odadiktálni az asztalomhoz a péksüteményes, és vajas edényt, meg a frissnek mondott krémest, én hajthatatlanul, ragaszkodtam a feketémhez, és kis nyugalomhoz. A pincér, még sertepertélt körülöttem kicsit, azután eliramodott a pultja felé. Az újság tele rémhírekkel, nehezen tudok odafigyelni, de nem szeretném senkiben azt a benyomást kelteni, hogy egy várakozó, semmittevő alak lennék, ezért lapozgatom az újságot. Közben, ki - kimerészkedik a pillantásom, a kávéházi emberekre és környezetre. A terasz egyik sarkába a bankigazgató ült, a cilindere társaságába, és mikor tekintetünk összejátszott, kissé meghajolva köszöntem is neki. Ő felhúzta orrát és az újságját, mutatva, hogy közemberek el sem érnek a tekintetéhez. De nagyon vicces volt látni, hogy az újságtartójában fordítva van az újság. Elkalandozott a gondolatom Most vagy nem lát, vagy nem tud olvasni. Mindkettő kissé röhej ebben a modern 20-as években. De nem sokat kacarásztam magamban, hisz a mellettem lévő asztalhoz két vihogó lány és az édesanyjuk ült le. Őket vizslattam, de csak lopva, nehogy kompromittáljam őket, ja és magamat. A csacsogásból és nevetgélésből, persze az anya kimaradt, de őrző tekintete ott szunnyadt, minden ifjún, aki szemet merne vetni édes kislányai erényeire. A hátam mögött sakkoztak egy asztalnál, egy másiknál, meg fiatal segédek, ütötték a blattot. Alsóztak. Persze, azt nem tudom, hogy egy ilyen hangos és csendes sport, hogyan fér meg egymással, de láthatóan még jól bírták.

A pincér ismét tekergőzni kezdett, mint egy kígyó, és odatekergőzött hozzám. Hozta a feketémet, és a számomra, nem kívánatos krémest, egy kis tányéron. Bármennyire is hadakoztam, a krémes ott virított a virággal töltött váza mellett az asztalon. A pincér eltekergett. Végre letehettem, a vészjósló újságot, és a fekete élvezetének kezdtem hódolni. A két csitri közül az egyik látom, nyíltan, és kacéran velem kokettál, mire az anyja, az erénycsősz, engem, aki semmiről sem tehet, szemével a gyűlöletes pokolba kíván. Még a levegőt is úgy veszi, mint a sárkány, vagy másképpen mondva, dohog, mint a gőzmozdony kéménye. Mit csináljak? Nem tehetek róla, hogy ilyen jóképű vagyok, akin megragadnak a szemek a fekete szürcsölése közben. Az anya szemei elkezdtek bika szemekké változni, és elkezdte meglátni bennem a vörös posztót. Bennem, aki tényleg nem csinált semmit. Én csak betértem ide, és ennél az asztalnál kezdtem inni a délutáni feketémet. Zavaromban, még a krémesbe is belekanalaztam. Amikor a kisasszony elkezdte lopva feljebb és feljebb húzni a szoknyáját az asztal alatt, kivillantva a bokáját, tudtam, hogy tennem kell valamit. Hirtelen ötlettől vezérelve rájöttem, hogy sürgős táviratot kell feladnom. Egy kifutófiú forma segéd sétált el a kávéház terasza előtt. Kaptam az alkalmon és az isteni beavatkozáson, ami a segítségemre szaladt, és a korláthoz fordulva, odaszóltam a kifutó fiúnak.

• Hé, fiú! – szólítottam meg.
• Parancsol az úr? – érdeklődött a szólításomra.
• Egy sürgős telegramot kellene feladnom.
• Értem. Sürgős telegramot szeretne feladni az úr.
• Miért? Ki más?
• Hát gondoltam a kávéházban ön mögött ülő kisasszony.

Odafordultam, de csak a kivillanó vádliját láttam meg a kisasszonynak, és a mellette ugrásra készülő száz kilós bikát. Gyorsan visszafordultam.

• Nem, én szeretnék feladni.
• Akkor ki szeretne feladni, ha nem maga?
• Én, én szeretnék feladni. – mondogattam, magamra mutogatva, hogy nyomatékosabb legyen. A kifutófiú mintha idegenvezetővé vált volna, elkezdte keze segítségével mondani.
• Rendben a Postahivatal, innen két sarok, - mutogatta az irányt - ha kilép..
• Itt egy tízes. – zártam le az idegenvezető beszédét.
• Ezt a témát jobban szeretem. – mondta, miközben tette el a tízest. – Na, viszlát.
• Hova megy?
• Adott egy tízest, és elmondta mit akar.
• De nem is hallotta, hogy mit akarok távírózni.
• Ja, tényleg. Az is benne van a tízesben. Szóval?
• Drága Anyám! – néztem fel a szemközti ház harmadik emelete felé, gondolkodva, hogy mit is diktáljak. A kifutófiú is a szemem nézését követve felnézett oda. És mivel nem talált semmit megemlítette, hogy rossz felé fogalmaztam meg a megszólítást.
• Üdvözlöm, Dönci vagyok.
• Mi? – csattantam fel, mert megzavarta a levélfogalmazás, gondolatmenetét.
• Az úr azt kezdte mondani, hogy talán ott van fent az úr édesanyja, de nem láttam, akkor azt gondoltam, nekem mondja. De kérem, én nem vagyok az anyja, Döncinek hívnak. És innen…
• Nem magát hívják Anyámnak, hanem a telegramnál, ez a megszólítás.
• Mindenkinek? Akkor értem, hogy a susztersegéd miért nem adta meg a tartozását. Amikor levelet írtam neki, azt a megszólítást írtam, hogy „Te piszok disznó!” Ha azt írtam volna neki, hogy „Drága anyám!”, akkor talán megadta volna a tartozását.
• Ne süketeljen már. Drága Anyám! Ez a megszólítás, de nem mindenhol, csak ebben a levélben.
• Akkor mégsem telegram lesz, hanem levél? Sok mondanivalója lesz, látom az úrnak.
• Nem telegram lesz.
• Akkor mehetek?
• Ne viccelődjön már. Drága Anyám! Ez a megszólítás. Utána folytatva, szeretném tudatni veled…
• Csak így letegezi az anyját? Jó kis firma maga.
• Igen jó viszonyt ápolunk egymással.
• És a pertut megitták már?
• Nem, de ez hogy jön ide?
• Mert én a péksegéddel nem ittam meg a pertlit, mégis úgy letegeztem, egy pofozkodás közben, hogy még mindig…
• Pertut…
• Mit akar inni?
• Nem én, hanem maga. Nem pertlit nem tudott inni, hanem pertut. – segítettem ki, hibás beszéde után a segédet.
• Mit iszunk? Az úr is tegeződni akar?
• Dehogy akarok, csak rosszul mondta az előbb. Azt mondta, hogy pertlit nem itták meg a péksegéddel, de pertut kellett volna inni.
• Ezt mondtam én is neki, hogy hozzon egy italt, azért a pertliért, amit a húgának adtam volna, de ő részeg kábulatába felkapta a vizet, és pofozkodni kezdett. Ezt még nem vettem eleinte szívemre, mert nem velem kezdte a pofozkodást, de amikor hozzám került a sor…
• Hagyja már. Nem érdekel.
• Engem sem érdekelt, de amikor rám került a sor, kicsit nehezteltem rá.
• Az egész nem érdekel.
• Ja, jól van, akkor, viszlát.
• Hova megy? Mondom, a távirat szövegét.
• Jaj, fiatalúr. Most már összezavar. Először telegramot szeretett volna feladni, majd levelet. Most meg táviratot?
• A telegram, magyar megfelelője, a távirat.
• Ja, nem tudtam, hogy először nem magyarul szólított meg. Várjon csak, most tanultam egy külföldi szót. Hadujudu? Látja, én is tudok, ha akarok
• Az How do you do…
• De várjon, van egy másik Haver jú.
• How are you…
• Jó igaz flancosabb, ahogy a fiatalúr mondja. De így talán van valami értelme. Csak azt tudnám, ki az a „ jú”. Biztos valami kínai.
• Az how are you. És nincs semmilyen jú.
• Akkor elment haza. Ezek a kínaiak…
• Ne hablatyoljon már. Írja. – jöttem ki kissé a béketűrésből.
• Én? Mit írjak?
• A telegram üzenetét.
• Akkor mégiscsak telegram? Tényleg össze akar zavarni.
• Ezt már megbeszéltük…
• Ja, tényleg, távirat „Drága Anyám!” . Látja, figyelek…
• Igen drága Anyám!

Megint a harmadik emelet felé néztem, és kezdtem fogalmazni a levelet. Egy kicsit emeltebb hangon, ismét nekikezdtem a levélnek, mert nem emlékeztem, hogy hogyan is kezdtem az előbb. Drága Anyám!

• Kétszer szólítja meg az úr? Talán süket?
• Kicsoda kérem?
• A drága édesanyja. Azért kell kétszer megszólítani. Az elsőt biztos nem hallotta.
• Ne pimaszkodjon, mert szájba vágom.
• Egy kicsit erős lesz így. De engem nem zavar. A maga levele.
• Mit ír? Mit ír?
• Amit diktatúr… amit mondott. Drága Anyám! Ne pimaszkodjon, mert szájba vágom.
• Nem őt vágom szájba, hanem magát.
• Ha már így kezdődik a távirat, akkor milyen lesz a vége? – motyogta – Szóval igen – meredt rá az irkájára, írásra készen.
• Drága Anyám! Szeretném tudatni veled…
• Harmadszorra is megszólítja? Nem lesz így drága a távirat?
• Csak egyszer szólítom meg az anyámat, az elég neki. utána írja, szeretném tudatni veled, hogy megnősülök.
• De miért így kell megtudnia? Szegény asszony.
• Ne cifrázza, mert tényleg felpofozom.
• Én csak írok, ahogy a fiatalúr diktál. És hogy fejezi be a táviratot?
• A sürgöny végére írja oda Zoli.
• 1., Engem Döncinek hívnak, ahogy már mondtam. 2., Engem, tényleg össze akar zavarni. Először telegram, majd levél. Utána elhiteti velem, hogy tud magyarul, és táviratot írunk. Most meg sürgöny?
• Fejezze már be a pofázást.
• Kicsit hosszú lett, de így lesz vége. Ez, legalább egy húszas lesz.
• Már adtam egy tízest.
• Azt nem azért adta, hogy meghallgassam?
• Nem azért, hanem azért, hogy feladja a telegramot.
• De mégsem értem…- rám nézett és megfogta a száját, és az összeszorított fogai közül kipréselve annyit mondott: - Ja igen tudom távirat – és szemével is jelezte, ő mindent ért.
• Itt van még egy tízes, csak adja fel.
• Kit kérem? Utoljára, amikor feladtam, csúnya verekedéssé fajult el.
• A telegramot adja fel
• Ja, azt hittem, a suszter legényről érdeklődik, akit feladtam, mert nem fizette meg a tartozását.
• Siessen már

Átvette a tízest és elsietett. Még rohanása közben, visszaintett köszönés gyanánt.

Visszafordultam, az asztalhoz. A feketéhez, már nem volt gusztusom, és a bika melletti nevetgélő virágokat, sem akartam már leszakajtani, pedig az egyik virágocska térdét is megláthattam a habselyem ruhája takarásából. Zavartan felálltam, és menekülőre fogtam magam. A bankigazgató, még mindig fejjel lefelé olvasta az újságot, mégis nevetés nélkül odaköszöntem. És elindultam az alsózós társaság mellett kifelé. A pincér utamat állta és kissé meghajolva a cechet mutogatta, amire a krémes is fel volt előre vezetve. Kifizettem és elsiettem.

Anyám, másnap megjelent reggel az albérletem ajtajában, és mielőtt köszönhettem volna, kezembe nyomott egy papírost, és adott egy pofont.

Papírra, a távirat volt kinyomtatva. Olvasni kezdtem

Ne süketeljen Drága Anyám!

Ne hablatyoljon és ne pimaszkodjon, mert szájba vágom.

Nem őt vágom szájba, hanem magát

Ja, és fejezze már be a pofázást, mert feladom.

Zoli