Kinyomtatott verseim...

Kinyomtatott verseim                                                                                   írta: Makai Attila

                                                                                                          2020-02-28

Nagyon boldog voltam, mikor a kezemben foghattam, a kinyomtatott verseimet. Az egyik barátom ötlete volt, hogy kinyomtassam a verseket, amiket állítólag Én írtam. Ezt a megállapítást azért teszem hozzá, mert minden versem jobb felső sarkában ott volt a nevem feltüntetve, de bármelyikbe beleolvastam, mintha nem is én írtam volna. Sajnos elfelejtettem. Állítólag sokan vannak így, hogy elfelejtik, amit írnak, és jó pofiznak egy másik ember előtt. Elkezdtem olvasni, az első oldalt. Minden jó pofizás nélkül, be kell vallanom, legalább a címére emlékeztem. „A batyu”. És most belegondolva, eszembe jut, hogy mit is szerettem volna megosztani bárkivel, aki olvassa. Talán úgy fogalmaznám meg egy mondatban, hogy kicsi a batyu, amivel jövünk erre a földre, mégis mi töltjük meg azzal, amivel akarjuk. A versek, amik a digitális világból, végre a papír ország kapuját átlépve itt van a kezemben, egy kis bizonyíték. Bizonyíték, hogy volt, már toll a kezemben.

A kinyomtatás után, 345 lapot, számolt a gép. Annyira sok lapból állt, hogy 3 részre kellett osztani, a spirálozáskor. A kisboltban, ahol kinyomtatták, csak saccra 3 részessé tettem a verseimet, ezzel is mutatva, hogy milyen nagy kiterjedésű, az én irodalmi lábnyomom. Most egybe fogva éreztem, hogy milyen súlyos is. A melldagasztó büszkeségemnek, hamar véget vetett egy felismerés. Egy barátom azt mondta, hogy nem attól értékes egy könyv, hogy milyen nehéz, hanem, hogy mi van beleírva. Ez a lekicsinylővé tett mondat, kissé lehangolt, pedig olyan nagyvonalúan kezeltem a lapokat. Volt olyan lap, ahova, csak pár sor jutott. Nem rontottam el az összhangot azzal, hogy kitöltsem az üres részt és összevonjak egy lapra több verset. A lap alját üresen hagyva buzdítottam magam arra, hogy lám milyen ügyes vagyok. Milyen ügyesen sok lapból álló verseskönyvemet, már-már mondhatni büszkeségemet tarthattam a kezemben. De mintha csak festék és papír pazarlás lenne, hisz most kissé megragadtam, magam ásott csapdámban. Hisz nem kellett eddig szembesülnöm azzal, amire nem emlékszem. De most itt van kinyomtatva. Bármikor beleolvasható. Attól tartok, hogy a gondolataimat, rímpárokat, valamikor már megírtam, csak nem emlékszem rá. Ezért úgy érzem, eltemetve üldögélek itt az ágyam szélén, félve így éjfél után. De nem azért nem tudok aludni, mert érzem meg vagyok hűlve, hanem átgondoltam, milyen álságos a büszkeségem. Milyen becsapásokat tud nyújtani és mintha egy önszuggesszióban megcsömörlött senki, merengek az ablakon kinézve, várva a tavaszt.