Közel az összeolvadáshoz

Közel az összeolvadáshoz                                                                Írta: Makai Attila

                                                                                                          2024-03-23

Egy festőnővel látogattam meg egy kiállítást. A hölgy kilétét, sajnos nem tárhatom fel. Elég legyen az, hogy festészeti látásmódjával nevel, sőt változtat meg másokat. Egyfajta hitet ad, a festményei nézőjének. Ő is kiváncsi volt, a mostani kor művészeinek alkotásaira. Néha ilyen kiállításokból merített ihletet, benyomásokat. Nagy várakozás előzte meg ő részéről, eljutni ide. Igaz, sorba kellett állni a bejáratnál, de hamar ment a sor előre. Bejutottunk. 

Sokan, inkább kíváncsiak a vendégekre, mint a kiállításra. Én úgy gondolom: Egy kiállítás résztevői között, talán nincs mit keresni. Nincs kit keresni. Mert a kiállítás ünnepe miatt lépünk be, egy kiállításra, és nem a vendégsereg miatt. Hisz, meg szeretnénk lesni, az alkotónak szélesre tárt lelkét. A gondolatait megszemélyesítő, mindig is láthatatlan, a külvilág számára elzárt világot. 

A kiállítás, egy folyosóra tereli az embereket. Egy színekből festett folyosóra, ami megmutatja az érzelmek viharát, ha kell, vagy a mindennapi gondokat, az észlelést. Az esztelen vágyat, a zene, a harmónia, az építkezés dallamát. Egy folyosó, mely termekben szélesedik ki, majd ismét folyosóvá szűkül és talán sosem lesz vége. Talán, minden, amit itt lelhetünk, a művészből kiszakadt kiállítás része. Még az egyik folyosói kanyarulatnál, egy rejtekajtó mögött megbúvó kis szoba is, talán, a kiállítás között szerepel. A kék korszak folyosóról, alig látható helyen, egy paraván résén keresztül lehetett ide bejutni. A szoba, összesen, egyszer egy méteres, és félhomályban, megvilágítás nélkül lett ide kialakítva. A beszüremlő fény, még láthatóvá teszi a körvonalakat. Egy ajtókeret, ajtó nélkül. Ezt az ajtókeretet még a régi patinával festették. Ez a bejárat, de bent a kis egyszer egy méteres szobában, egy újfajta ajtó is van betéve. A szobába egy összecsukható szék árválkodik, összecsukva az ajtófélfának támasztva. A törpe szoba falán egy kis monitor is található fejmagasságban. A kis szobába beléptünk. A szoba, tele lett velünk. Mihelyt beléptünk, a monitor bekapcsolt. A kijelzőn, felirat jelenik meg, hogy élő képek fognak bemutatásra kerülni… 5,4,3,2,1,. Képek. Képek. Záporoznak a képek. Az egyik egy repülő darut ábrázol, a másik egy vörös színű kockát, az árnyékból kitörve. Egy virág szirmán végig guruló vízcsepp képe, a következő, és egy régi, de felújított öreg autó. Peregnek a képek.

-           Biztos ez is a kiállítás része. – szólalt meg a festőnő.

-           A kiállításé? – mondtam hitetlenkedve, miközben néztem a felvillanó képket

-           Biztosan, ezt is kellett látnom. – válaszolta.

-           Én tegnap voltam itt, de ez nem volt a kiállításon.

-           Ha nem lehetne itt lenni, akkor a rés, nem is lett volna nyitva számunkra.

-           Nem gondolom, hogy nekünk szabad itt lennünk.

-           Ne gondolkodj, csak élvezd ezeknek a képeknek a látványát.

-           De…

-           Kapcsold ki, a mostat, és a létezésbe kapaszkodj bele. – mondta a festőnő, beleveszve a képek nyújtotta világba.

A képek sorozatként következtek egymás után. Próbálok nem elveszni, és a tudatomnál maradni.

-           Ez az ajtó, hova vezet? – kérdeztem, elvonva a figyelmet a látványról

-           Nem tudom. Talán az itt dolgozók pihenője – mondta a festőnő és lenyomja a kilincset. Az ajtó zárva van.

• Itt be lehet mászni. – mutatott a festőnő, az ajtó feletti ablakra.
• De mi nem akarunk bemászni. – mondtam, próbálva felnőtt maradni.
• Ne legyél már kalandgyilkos.

A széket kinyitja, és máris lépdel fel az ajtó feletti, nem bejáratként funkcionáló ablakhoz. Felhúzódzkodik, és máris bent van. Egy zár elfordítását hallom, az ajtó nyílik és a festőnő arca néz ki az ajtórésen. Rám mosolyog

-           Na, gyere – szólt rám

Lépcsőkön lépdelünk lefelé. Ez már biztosan nem a kiállítás része – gondoltam – inkább, talán egy lakás lépcsőházára emlékeztet. A lépcsőn lépdelve, egyre világosabb és kivehetőbb minden. Ez talán a pince? – találgattam magamban, de leérve a lépcső végére, be kell látnom, hogy egy teljesen másik világba léptünk. Modern bútorokkal ellátott, alpesi panorámás kilátást biztosító üvegajtókkal leválasztott, balkonra néző lakásba lépcsőztünk le.

-           Ez is a kiállítás része? – kérdeztem körülnézve.

-           Milyen kiállítás? Nézd, milyen csodálatos itt minden?

- l         Látom, de ennek nem kellene…

-           Mit aggodalmaskodsz? Élvezd a kilátást. A fényt. Az italokat. A boldogságot.

A festőnő, a tálcára tett italok közül töltött magának, miután jeget tett a pohárba. Mintha otthon volna, majd belekortyolt.

-           De…

-           Nincs és ne is legyen most de. – intett le a festőnő, aki nem tudott betelni a látvánnyal.

A körbe ablakos balkonon két emberi alak, egy férfi és egy nő nézi a kilátást. Fekete orkán nadrágot visel a nő és fekete, testhez álló garbót. A férfit, csak kissé látom. A csöppet lenőtt haját borzolja a szél. Ő néz be a szobába, ahol mi állunk, de ahelyett, hogy mérgesen, ordítozva rohanna a balkon ajtajához, és feltépve rendőrért ordítana, oldalba böki a nőt, aki ugyanúgy hátra fordul, és mosolyogva otthagyja a korlátott, amire támaszkodott és az ajtót elhúzva, belép a szobába.

-           Na, végre, hogy jött valaki. Már azt hittem, senki nem jön ide.

A férfi, még kint maradt a korlátnál. Talán nem akart belépni és megijeszteni minket.

-           Bocsi csak azt néztünk meg… - próbálkozott a festőnő.

-           Nincs semmi gond. Már vártalak titeket.

-           Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve.

-           Már vártam valakit, aki bejön a mi lakásunkba. Kértek egy italt?

-           Én már... - mutatta a poharát a festőnő.

-           Rendben. És te – nézett rám.

-           Egy pohár fehér borod van? –kérdeztem.

-           Persze, hogy van. – elővett egy poharat és töltött közben engem faggatott. – te mivel foglalkozol?

- Én? – kérdeztem, megerősítésre várva, de utána gyorsan folytattam. – Írok, meg egy kicsit festek. – próbáltam szűkszavúan magyarázni.

-           És jelent meg már írásod? – kérdezte, a pohár bort a kezembe adva.

-           Hát…

-           Még nem jelent meg semmije. Úgy érzi, nem elég jók az írásai… - vágott közbe a festőnő. – Én ápolgatom a lelkét, és próbálom az útját egyengetni. Mondta, miközben a könyves polcon sorakozó könyveket nézegette.

A házigazda, nem válaszolt, csak széttárta karját a kilátás felé fordulva és megszólalt.

-           Annyira szeretek itt lenni. A kilátás Pazar, és sokféle ember fordul meg itt.

-           Nem mi vagyunk itt egyedül? – kérdeztem vissza.

-           Nem! Ebbe a szobába, még páran itt vannak, és jól érzik magukat.

A mondatot végig sem hallgatva az tejüveg ajtóhoz lépett a festőnő, és benyitott. Bent zene szólt, és parti hangulatot árasztott minden hang. A festőnő, nem gondolkozott sokat és belépett a szobába, a pohár italát megemelve köszöntésként.

-           Te vagy a házigazda? – kérdeztem a gyönyörű fekete hajú hölgytől, aki a haját a füle mögé igazítva válaszolt.

-           Házigazda, tulajdonos… és igazán vendégszerető vagyok. – tette hozzá.

-           Vagyunk. – lépett be a férfi a balkonról. – egy kis friss levegőt szívtunk, de máris megyünk vissza a vendégekhez.

Lépett kettőt és máris a tejüveg ajtónál állt. A kilincset megfogva, még rám nézett kacsintott egyet és belépett a társasághoz.

• Most hol vagyunk? – kérdeztem
• Itt nálunk. – mondta a nő és belekortyolt a vörös italába, amit töltött magának. Elindult a tejüveges ajtó felé. Megfogta a klincset és a haját repítve hátrafordult.– Nem jössz barátkozni?
• De. mindjárt. – ittam bele az italomba, mint aki bátorságot szeretne nyerni az italtól. - De hol vagyunk, és hogy lehet innen kijutni?
• Máris menni akarsz? – lépett felém,, elengedve a kilincset.
• Nem, csak… – próbálkoztam racionálisan gondolkodni.
• Tudod mit? Itt van egy lakáskulcs. – vette fel a pultról, egy kulcscsomót, és a kezembe adta. Amikor átadta, megsimogatta a kezem. – Na, gyere, és érezd magad jól.

A kézsimogatás miatt, éreztem, hogy elvörösödöm. Nem tudom mi történt velem. Az érzéseimben nem érzéki vágyat, hanem, talán, a csábítás egyfajta válaszát tapasztaltam.

Odament a tejüveg ajtóhoz és belépett a társasághoz. Egy pár percet álltam ott az italommal a kezemben és próbáltam összeszedni magam. Próbáltam felfogni a mostani valóságot. Ezt a gyönyörű szép világot. Ekkor nyílt a tejüveg ajtó és a festőnő nézett ki rajta.

•             Nem jössz? Na! Ugyan. Gyere már!

Kortyoltam még egy kis merszet a poharamból, és a lábaim elindultak, mintha maguktól lépkedtek volna. A festőnő, kinyújtotta felém a kezét, megfogta az én kezemet és behúzott a szobába.

Főleg nők voltak a szobában, ami japán építészeti stílusúra volt építve. Főleg a fehér szín dominált. A házigazdák, már átöltöztek, és a sötét ruhájukat lecserélték lágyabb színekre. A férfi, teljesen fehérbe öltözött. A nő kecses alakjára, bő halvány rózsaszínű pólót vett és kacagott, a vicces történeten, amit az előbb egy vendég mondott. A házigazdákon kívül, még öt női alak ült körbe egy amolyan dohányzóasztalt. A kis asztalnál nem voltak székek, csak a földön ültek és iszogattak. A festőnő, ahogy beinvitált a szobába, a kezemet elengedte, lelépdelt a két lépcsőből álló lépcsőn és a kecses idomú hölgyek közé ült a földre. Gyorsan levette sötét színű pulóverét, és az egyik sarokba dobta. Melltartóban iszogatott tovább a többiekkel, mintha ez lenne a természetes állapot.

A lépcsőkön lelépdeltem és bátortalanul, a társaságtól távolabb ültem le, egy fehér fotelbe. Sztorikat, még jobb sztorik követtek. Egy két sztori, kicsit pikánsra is sikeredett, de úgy éreztem, ez így volt természetes. Próbáltam józanul gondolkozni. megmaradni a realisztikus világban. Mintha egy filmet néznék. Egymás után jöttek a poénos történetek, így egyre jobban sikerült megismerni mindenkit. Az egyik lány, egy szőke hajú, talán sokat ivott, az egyik poén után, hirtelen egy fehér sapkát kapott a szája elé és kirohant. Azt hiszem hányhatott, hisz teljesen fehéren, de nyugodtan lépkedett vissza a társasághoz, pár perc múlva. Ahogy elment mellettem, az ujjaival végigsimogatott. Én beleborzongtam.

• Ne haragudjatok, csak egy kicsit magával ragadt a történet. – és az édes hangján nevetni kezdett.

A többiek is nevettek és tárt karokkal hívogatták őt.

-     Gyere ide vissza. – mutatta a régi helyét az egyik nő.

A szőke nő, lehuppant a többiek közé, és nevetett. A halványsárga bő pólójából kibujt és a meztelen felsőtestét nem sajnálva megmutatni, a pólót egy szófára dobta.

-     Egy kicsit melegem lett – mondta, mintha meg szeretné magyarázni, a tettét, de közben rám nézett.

-     Én is, csak egy melltartóban vagyok – mondta a festőnő, amin ismét nevettek.

Talán az ital, vagy a felfűtött szoba, a jó társaság, vagy a hormonok beavatkozása tette, de egy óra múlva, mindenki meztelenül ült, vagy feküdt. Én még mindig felöltözve ültem, a kis fotelomban, és még mindig a pohár boromat szorongattam.

A nap, már lemenőben volt. A sztorik, talán elfogytak, mert a látvány befogadása lett a fő tennivaló A naplementét, csak páran nézték végig az ablak előtt ülve. A többiek feküdtek a földre helyezett tataminon. Némelyikük aludt, talán. Gyönyörű látvány volt a nagy teraszablak előtt, a naplemente fényeiben látni azt a sok meztelen női alakot, ahogy kanyarogtak, ahogy egymásba kulcsolva pihentek. A háttérben naplemente vöröses, szürkés fényei beszínezték a környező hegyeket. A házigazda egy gyertyát gyújtott és a kis asztalra tette.

Én még mindig az egy italomat szorongattam. Mellettem, a fehér bárpult mellett strigulázva ott állt, hogy ki, mennyit ivott. Jelentős mennyiségű strigula volt mindenkinek a neve mellett.

Azt hiszem elaludhattam, mert amikor a szememet ismét kinyitottam, már a gyertya le volt égve, és csak egy kicsi fényt adva pislákolt.

Az üres poharat, amit eddig szorongattam, letettem egy szekrény polcára és a meztelenül körbe fekvő nőkhöz közelebb lépve, ki akartam nézni az ablakon, de a szemem nem látott mást, csak az emberi kezek, hasak, lábak, békésen alvó arcok sűrűségét, ahogy pár takaróval be vannak félig, vagy egészen takarva. Ekkor nagyon sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép. A fény-árnyék hatásának köszönhetően, már nem volt más, amit láttam, mintha egy torta díszei lennének a gyönyörű női alakok, amit, mintha leöntöttek volna tejszínnel. Az alakok között megláttam a festőnőt is. A lábai közé fogott lepedővel aludt, miközben egy nőt ölelt át. Próbáltam felkelteni, úgy, hogy hozzáértem a karjához. A szemét kinyitotta és rám mosolygott.

• Nem kellene mennünk? – kérdeztem súgva, mert nem akartam senkit felébreszteni.
• Kár, hogy nem tudtad magadat elereszteni. Szerettelek volna fesztelenebbül látni. – mondta, miközben felült.

Teljesen meztelen volt. Elfordultam, hogy ne hozzam zavarba.

• Nyugodtan visszafordulhatsz. Ez is hozzátartozik, az élethez. –súgta nekem.
• Nekem ez, kicsit sok az élethez – súgtam, még mindig elfordulva.
• Nagyon prűdek az emberek. – mondta, miközben öltözködött. – közben otthon lesik a pornócsatornát, és fantáziálnak olyan dolgokat, amit soha nem érhetnek el. Itt nem történt más, csak egy kis fesztelen, és meztelen beszélgetés.
• Jó, csak menjünk már, mert talán már a kiállítás is bezárt. – türelmetlenkedtem.
• Én készen vagyok. Csak elköszönök. – súgta a festőnő.
• Hagyjad aludni őket. – mondtam körbenézve, a gyönyörű látványon.
• Akkor legalább írok nekik pár sor, köszönetet.
• Jó csak gyorsan. – súgtam, még mindig türelmetlenül.

Nem akartam igazán menni, mert bármi is történt itt, megnyugtató és akár, még gyönyörűnek is volt mondható, de mégis tudtam, indulni kell.

• Hova sietsz? – mondta a festőnő és a megírta köszönetet tartalmazó papírt letette a kis asztalra.

Ahogy kiléptünk a szobából, még egyszer visszanézett, és elmosolyogta magát. Apró csókot dobott a társaság felé és elindultunk. A derengő fényben, lépcsőztünk felfelé a kijárat irányába.

• Én még maradtam volna. Nem tudom miért, de nagyon jól éreztem magam. Végre el tudtam mondani az érzéseimet, a gondolataimat. Nem féltem, hogy megsértek valakit, vagy kényes kérdést feszegetek. Csak tisztán, gyermeki ártatlansággal beszélgettünk.
• És hogyan lettetek ruha nélkül?
• Ne is kérdezd. Az egyik dolog, hozta a másikat. De nem féltem, hogy meglátnak, és attól sem, hogy lenéznek, vagy kicikiznek. Egyszerűen jó volt levetkőzni.

Ekkor értünk fel az ajtóhoz. A zsebemből kivettem a kulcsot és kinyitottam az ajtót. Kilépve ugyanaz a kis 1 szer 1-es szoba fogadott és beszűrődött a fény. Kiléptünk a színes folyosóra. Emberek mentek el mellettünk. Mi is mentünk a többiek után. Egy nagy mutatókkal felszerelt óra volt a következő teremben.

• Az hogy lehet?
• Micsoda? – kérdeztem.
• Az hogy 3 óra van.
• Talán, már egy napot bent voltunk
• Uram, elnézést. Hányadika van ma? – szólított le egy másik kiállítást látogató férfit a festőnő.
• Harmadika, szombat.

A festőnő megállt, és elindult visszafelé az ember árral szemben. Ahogy visszaért, ismét bemászott a kis 1 szer 1-es szobához.

• Gyere már. Add a kulcsot.
• Milyen kulcs… ja… - és a zsebemből odaadtam a kulcsot, amit, lent kaptam.

A festőnő kinyitotta az ajtót, de az ajtó mögött, csak egy téglafal volt található. A téglafalra egy cetli volt ragasztva,

„ Köszönöm, hogy itt lehettem, és köszönöm azt a boldogságot, amit kaptam tőletek.”

• Mi az a papír? – kérdeztem.
• Ezt én írtam. – mondta a festőnő, és elkezdte ütni a téglafalat, mintha azt várná tőle, hogy beszakad, mint egy papír tapéta, vagy bentről visszaszól valaki. Dörömbölt, de senki sem válaszolt. A festőnő, elkeseredve a homlokát a téglafalhoz támasztotta homlokát, és mintha gyászolna, szerintem, hang nélkül sírt. Nem szóltam, csak vártam, hogy megnyugodjon. Ekkor két biztonsági őr jelent meg mellettünk.
• Maguk mit csinálnak itt?
• Le akarok menni. – mondta sírva a festőnő
• Hova? Nincs ott semmi. Az egy vakajtó. – próbálták magyarázni.
• De, mi, most… vagyis, már én sem tudom... – kezdtem magyarázni, de az egyik biztonsági őr félbeszakított.
• Legyenek szívesek kifáradni innen.
• De én le akarok menni. – erősködött a festőnő.
• Asszonyom, ha nem hagyja el, a kiállítás ezen részét, rendőrt hívok és kivezettetem.

Nehezen hagyta ott a téglafalat a festőnő, de lassan kiléptünk ismét a folyosóra. A kiállítás többi része, a festőnőt nem is érdekelte, csak körbe rohant. Én utána rohantam. Nehezen tudtam követni őt. A festőnő, ahogy kiért a múzeumból, ismét beállt a befelé várakozók sorába. Ekkor, a kasszába kitettek egy zárva táblát. Az emberek méltatlankodva kezdte szétszéledni. A festőnő, elvakultan rohant a kasszához, egy utolsó jegyért könyörögve. Nehezen tudtam megnyugtatni. Elindultunk. Teljesen a házáig kísértem. Ott könyörgött, hogy ne hagyjam most egyedül. Az éjszakát nála töltöttem, a kanapén ülve, miközben a festőnő, az ölemben fekve aludt.

Hogy mi volt igaz, vagy mi nem ezen a napon, soha nem tudom megmagyarázni. Tanúm is van a megmagyarázhatatlanra, mégsem tudok semmit sem bebizonyítani. Csak az emlékek, amik maradtak nekem…