Létezik a szerelem?

Létezik a szerelem?                                              Írta:Makai Attila

                                                                             2014-02-09

Létezik, a szerelem? Létezik, mert hiszünk benne? Talán nincs is és nem is lehet a mienk, amiben nem hiszünk? Nincs szó rá, nincs vágy felé, nincs meghökkentő tény, nincs a felébredés. Nincs, nincs, nem lehet. Akkor miért fáj? Mi az indoka, hogy vágyakozunk, a szerelmünk közelségére? Csak egy kicsit, hogy a kezét megfogjuk? Vagy, hogy a tüzes szemébe nézzünk? Vagy karjában tartson, oly forró öleléssel, ami nem akar véget érni, de végezni akar mindennel? És ne létezzen más, csak mi ketten, mi tartsuk egymást? Miért van? Legtöbbször lehet, hogy nem is a másikat szeretjük, csak a magunk tükörképét? Ami visszatükröződik a szembogárból? Az édesem, szeme világa tükréből? Lehet, hogy az önzés egy kifejezése a szerelem? Mert követelőzésbe forgatja át az eddigi életet. Mert a másik csak az enyém, csak az enyém lehet a kívánalma, a megbecsülése, a mosolya, a különböző testrésze, az édes kis popsija, a haja illata, a tüzes érintése, az elcsukló hangja, az élete. Egy tulajdonszerzés, a szerelem? Egy éltetés, önkifejezés? Egy méltatás? Az elmúlás visszautasítása? Egy vágy?... Létezik? A válasz, mond milyen lehet? Csöpögőssé változik, ha mesélek róla, tüzessé változik, ha gondolok rá, fájdalmassá változik, ha elvesztem, és kérdővé változik, ha meglelem. Egy csöpögős, tüzes, fájdalmas, kérdő, féltő, megalkuvó, megérintő, feldúló, mértéket nem ismerő, élénkítő... A zongora hangja, talán megmondja, megüzeni, milyen is ő... Milyen, a testbe bujt szerelem. Egy fergeteg, szélvihar, ami ledönt a lábról. Egy betegség, késztetés, ötvözet? A zongora hangja suttog, és miért érzem mégis, hogy lüktet? Elcsuklik a hang, és mégis újrakezdi, nem hátrál. Belefúrja a fülembe az érzést, a kifejezhetettlen, megfoghatatlan érzetet. A Zongora... És megint kezdi. Kicsordul a kottából. Hogyan lehet, hogy bárki is beszél róla, mégis mindenkinek mást jelent? Másképp mondja el, másképpen üzeni a nagyvilágnak, hogy létezik, hogy megtalálta, hogy elvesztette, vagy, hogy sose lelte meg. Az igazi szerelem? Milyen szavak? Létezik egyáltalán? Létezik a szerelem? Létezik, mert hiszünk benne? Ha nem hinnénk, miről mondanánk le? Csak egy napról, egy hétről, egy hónapról, talán évről, vagy az egész életről lemondhatnánk?

Van értéke? Van súlya? Mi a mértékegysége? Van kiterjedése? Van és létezik? Megfogható? Kimondható? Elmagyarázható? Leírtató? Megtanulható? És azt tudjuk, mit tegyünk vele? Hogyan kezeljük? Postán fel lehet adni, Portósan? Dobozba lehet zárni? Lefesthető? Kiszínezhető? Körülrajzolható? Nem? Akkor miért van, hogy úgy érezzük, létezik, hogy itt van és fogja a kezem és vezet? Hogy a gyomrunkban, mellkasunkban érezzük, hogy itt van, velem van? Az enyém?... Tényleg az enyém?... Vagy csak kölcsönzöm, mint egy videokazettát, egy könyvet? Ki lehet venni? Kategorizálni? Kölcsönadni? Visszavenni? Megfogni és elengedni? Létezik a szerelem? Miért is beszélünk róla, vagy neki? Mert kivált érzelmeket? Milyet is?

Gyermeki elméből, mosolyt gerjesztőt?

Ifjonti elméből, forrót, és ha viszonzatlan, képesek vagyunk megtorolni?

Felnőttes elméből, megfontoltat titokzatoskodót?

Öregedő elméből, forrót, és ha viszonzatlan, képesek vagyunk megtorolni?

Őszes elméből, mosolyt gerjesztőt?

Akkor árulja el valaki mi a szerelem! Létezik a szerelem? Létezik, mert hiszünk benne? Mint a karácsony, és a húsvét?...