Limonádé

Limonádé                                                                  írta: Makai Attila

                                                                                  2021-07-10

A lány ült kitöltött italával és mereven nézte, a benne úszkáló fodrot. Elgondolkozott, milyen is az ő élete. Talán olyan, mint ez az ital. Feszes ruhájában, kissé meggörnyedve ült, a kávéház portája melletti sarokban. A nyárvégi napsütés, elköszönő fényei nyújtottak világítást a helységben. A meghosszabbodott árnyékok, dicsőítették a fején árválkodó kalapot, aminek a tűjét, ma sem tudta rendesen a hajába beletűzni. Így kissé bohókásan fityegett fején, eddig az utcán. Az apja árnyékában lépdelt a kávéház felé, és most is az ő árnyékában keres magának védelmet, hogy láthatatlanná váljon. Próbált egybe olvadni a mögötte lévő kissé kopott és koszos tapétával. Tapétának is érezte magát. Ezt a címet, már korábban adta magának a lány, hisz Ő volt apja kirakata, berendezett budoárja és a sötétben meghúzódó, tapétája. Ha ott volt, így kevésbé pofozták meg, egy-egy vita alkalmával. Talán ezért is volt, mindig ott.

A citromos ital, mint mindig, most is kiöntve várta az asztalon. Ez, már egy begyakorolt állapot volt, hisz az apja, attól mérte az időt, ahogy fogyni kezdett. A lány nem szerette ezt az italt. A limonádé, ebben a kávéházban olyan volt, mintha citromot nyalogatna az ember. De nem szólt, egy tapétának, nem szabad szólnia, csak várni szabad, hogy valaki hazavigye. Az apja, ismét vitázni kezdett, az újságban megjelent egyik cikk miatt, miszerint „A munkások bére, pont annyit ér, mint az érték, amit megteremt!” De a tapéta, nem mozdult, csak nézett előre, ahogy megálmodója és nevelője elvárta tőle. Az apja, korábban gyárban dolgozott, onnan merítette minden tudományát, erről a témáról, így megszólítást érzett ezen cikk ellen felszólalni. A szomszéd üzletvezető, cukorkaárussal került vitába, aki azt merészelte mondani, hogy az ő segédei, még annyit sem érnek, mint a csomagolópapír, amibe csomagolja a nyalókákat. Az apja nem engedett. Ez a vita, már többször feléledt köztük, ami, mintha nem is csak erről szólna. A cukorka üzletben dolgozó segédek, jó barátai voltak. Sokszor mentek át apjához beszélgetni. A fiatal suhancok, az apja szerint, csak a barátsága miatt keresték fel, és nem azért, hogy ingyen javítsa meg, az ezer folttal rendelkező lábbelijüket. Amikor felkeresték, a gazda kislányának, mindig hoztak kis cukorkát, így a tímár, sosem zavarta el, őket, ha egy kis beszélgetésre támadt gusztusuk. Az apa, mindig nagy örömmel, és egy jó pohár hideg vízzel fogadta a fiatal csevegőket. Velük úgy mérte az időt. Amikor a víz elfogyott, a beszélgetésnek vége szakadt, és vissza lehetett térni a munkához.

A lány, hosszú rózsaszínbe hajló fehér ruhában, mint tapéta ült, szemlesütve. Mintha, az a pillanatot várná, hogy indulhasson haza. Tizenkilenc évesen, mást nem tehetett. Várt. Már tudta előre, hogy a vita, sőt viták legjobb részét, a győzelmeit, apja, hazafelé úgy fogja elmondani, mintha mesedélutánon, egy sehol sem járt embernek mondaná. Már többször megfordult a fejében, hogy egyszerűen megfogja a poharat, és egy hajtásra kiissza tartalmát, így vetve véget, egy-egy vitának. De nem merte. A félsz, még mélyen ült benne. Nem akarta, magára haragítani apját, aki még a kalapját sem vette le a kávéházba belépve, mint a nyalka fiatal urak. Mindig, öreg kalapjában harcoskodott igaza mellett, amit, még meg is nevezett, ha vitatörésre vitte a témát. Ilyenkor levette, és ajánlgatta, hogy megeszi, ha neki nincs igaza. De sosem kóstolta meg, pedig a lány szerint is sokszor, belemélyeszthette volna a fogát.

A mellettük lévő asztal üresen vigyorgott rájuk. A rajta lévő kancsóba, már rég tettek friss vizet. A lány, már kifigyelte, hogy a pincér, a helyet foglaló vendég előtt, milyen íves és míves mozdulatokkal takarítja az asztalt. Biztosan így szeretne borravalót kicsikarni. Valamint, azt is kifigyelte, hogy milyen nagy szinészkedéssel  csodálkozik rá, az állott vizes kancsóban úszkáló bogarakra, és hogyan hoz látványosan, friss vizet a vendégnek. Mintha ezt külön oktatnák, a pincér iskolában. Ha már a pincéreknél tartunk, az egyik pincér, már szemével méregette a lányt, amit ő is észrevett, de az ő szíve, egy másik ifjúért epekedett, aki minden nap a kávéházi barátok sűrűjéből leste őt, és felcsattanó nevetések középpontjába fókuszálta magát. Így próbálta felhívni a lány figyelmét. A lány, csak tapétaként tudott gondolkozni, és csak félszegen merte felkeresni azokat az izzó szemeket, amit a fiú hordott magával. Ma, hiába kereste az ifjút, nem jött el. Mintha megcsalták volna, úgy facsarta szívét a felismerés, hogy hiányzik neki. Mintha elvették volna tőle kedvenc babáját, amivel aludni szokott. Amivel az álmok olyan édesek, mint a nyár közepi dinnye. Aki nélkül a világ, csak erről, a fehérkés áttetsző, savanyú italról szólna, ami ott ringatózik előtte a pohárban.

Egy festmény alapján írva:: Edgár Degas - Abszint (Kávéházban) 1875