Lomtalanítás

Lomtalanítás

Egy öregember naplójából…

2018 év. Június 16.

Annyi év, annyi emlék. Talán ezzel kellene kezdenem az egészet. Igen, ez így van. Amikor fiatalként az életemet elkezdtem, a saját életemet, akkor minden kis emlék fontos volt. Amikor először voltam egyedül egy teaházban, „A Próba” c. rock baletten, a Balatonon, és még folytathatnám. Mindenhonnan, kis emlékeket szedtem össze, ami manapság, már egy egész szobát elfoglalnak. Még az újságokat is eltettem, a fiatalságom újságait, hogy vissza tudjak nézni mindig a történésekre, a történelemre. Szerettem volna az utókorra hagyni, azt a sok emléket, amit én átéltem. A fiamnak sokat meséltem, a koromról, a fiatalságomról, ilyenkor előkerestem a régen elfeledett emlékeimet, korabeli újságokat, amiben a propaganda és sokszor a megtévesztés, az ideológia volt a fő iromány. Ezeket olvasva, vagy itt megtalált emlékeimet nézegetve, próbáltam feleleveníteni, a fiatalságom boldogságát.

Jó volt meglelni egy étlapot, a Magyarországon először nyílt gyorsétteremből, vagy az aggtelki cseppkőbarlangból titokban elhozott kis cseppkő szilánkot, de a többi időt, itt ebben a szobában pihent, és gyűlt. Egyszer már próbáltam rendszerezni, és ami szemét, azt eltávolítani, de a nagy elhatározásnak, csak emlékekben való fürdése lett a vége. Napokig, az egész lakásban, szana-széjjel heverő emlékeken jártam, utána, egy harcias indulat hatására, mindent bedobáltam egy dobozba. Ezek az emlékek, csak emlékek. Nagy értékük nincs. Ha a fiamat kérdezem, ő azt mondja szemét. De számomra, lehet, hogy fontos, bármennyire is nyomaszt, mert mégiscsak az életem, az én életem emlékei. Már sajnálnám kidobni.

Egyik reggel, a liftre várva, a faliújságot olvastam, amikor megláttam, hogy végre kitűzték a lomtalanítás időpontját. A lomtalanítás dátuma alatt, girbe-gurba betűkkel ki volt írva, hogy „Minden lakót felszólítunk, hogy a közös helységből, mindenki dobálja ki a használhatatlan lomjait!”. Látszik, hogy nyomatékot szerettek volna adni, a „minden” szónak, hisz egy mondatban, kétszer is szerepelt. Nem elemzem, hogy mennyire tanult ember írhatta ezt a sajt cetlit, nem az én tisztem, de mégis megtalált az agresszív mondanivalójával. A közös helységekben, igaz kevés dolgom van, egy rossz mosógép, egy stelázsi, de máshol, talán több dolog is van, amit ki kellene dobni. Két nap múlva kezdődik a lomtalanítás. Két nap, hogy elérjem magamnál, hogy megszabaduljak annyi kínos emléktől. A fotóimat, már régen kiszedtem az emlékeim közül, és az értékesebb iratokat és emlékeket is. Ahogy korábban említettem, nyomasztó ennyi emlékkel, új életet kezdeni. Nem akarom elfelejteni, csak nem kell minden emlék. Nem kell minden kis kütyü. Megérett az idő a szelektálásra. A lakásba felérve, az emlékszobába benézve láttam, hogy mi az, ami már nem kell. Az a sok újság. Minek is. Interneten, bármit be tudok cserkészni, ha szükségem van információra. Ráadásul, talán még hitelesebb is. Mennyi újság? Nem is értem, hogy miként gyűjthettem össze őket. Csupa napilap, ezrével. Ezt egyedül nem lehet lehordani, talán nem is bírnám. Szólok a fiamnak. Csak nehogy azt képzelje a fiam, hogy elment az eszem. Ma felhívom, az lesz a legjobb.

2018 év Június 22 Péntek

Ma kezdődik a lomtalanítás. Már nincs mit kirakni. Ne gondolja senki, nem gondoltam meg magam, csak sok minden megváltozott, azóta, a liftnél kifüggesztett írás óta.

A fiamat felhívtam és megbeszéltem vele a dolgot. Tudom, hogy mennyi vesződséget okoztam ezzel neki, mégis örült, hogy így gondolkozok, és változtatni akarok. Még segített is. Az egyik barátját hívta segítségül és a kis unokámat. Tegnap reggel, egy kisteherautóval, ami olyan, mint egy furgon, megálltak a ház előtt és munkásruhába öltözve, amolyan költöztető kocsikkal elkezdték lehordani az újságokat. Most, talán mindenki azt gondolja, hogy az utcára felhalmoztam annyi papírt, de nem így történt. A furgonba pakolták be az összes levitt emléket. Lassan, megleltem a falakat, és a polcokat is, amik eddig a papír alatt volt megbújva. A szomszédasszony, azt hitte költözködöm, mert a kezét tördelve a nyitott ajtón bemerészkedve, megkeresett a szobába és kérdezte, hogy miért akarok elköltözni. Megnyugtattam, hogy szó sincs róla, nem költözök el, csak új életet akarok kezdeni, és ahhoz az kell, hogy a régi nem használt dolgaimtól meg kell szabadulnom. Ahogy beszéltem, rájöttem, hogy valahogy gátolt engem ez a sok emlék, hogy újakat találjak. Ezt ki is mondtam a szomszédasszonynak. Erre ő furcsa kéréssel állt elő. Segítséget kért, hogy az ő lakásából is költöztessük el, a sok reklámújságot és tv- és rádiós újságot, amit a férje haláláig gyűjtögetett. Azt mondta, hogy még fizetne is érte, ha kell. Erre felnevettem. Nem tudtam, hogy ennyire nem ismer engem. Fizetni? Egy úr nem fogadhat el pénzt a segítségért. Bár egy dolgot meg kellett tennem. A fiamat és a barátját rá kellett vennem, hogy a segítséget be tudjam váltani. Egy csepp inspirációt azért kaptunk a szomszédasszonytól, aki finom ebéddel vendégelte meg a négy munkásembert. Igen az unokám is kivette részét a munkából. Öt éves létére hordozgatta és pakolgatta a dolgokat, amik már nem kellettek. Délután kettő volt, amikor végeztünk a szobámmal. Csak pár dolog maradt és a koszos falak. A szomszédasszony kérésének is meg tudtunk felelni. Az ebéd után, a furgon, elvitte a papírokat papírfeldolgozóhoz, és kb. egy óra múlva, megújult erővel hozzáláttunk a szomszédasszony újságjainak a kilakoltatásához. Fele a lakásban volt, de a másik, nagyobb rész bekötegelve, abban a közös helységben, amiről már említést tettem. A furgon, ismét tele lett. Sok régi televízió szerelési szakkönyv is eltávozott a nagy papír mezőkre, és sok öreg ruha. A könyvek a furgonba kerültek, a ruhák a lomtalanításba. Már késő délután volt, amikor végeztünk. Ennyit nem mozogtam már régen. Mindenem fájt, de mégis jó emlékkel zártam a napot, hisz a szomszédasszony egy tányér süteményt adott át, amit a nappaliban ülve majszolgatok, miközben írok. Sajnos még nincs vége a dolgoknak. A fiam megígérte, hogy holnap jön, és kifestjük a szobát. Ettől jobban félek, mint az egész naptól.

2018 év Június 23 Szombat

Mindennek vége! Ez nem egy lemondó, összeroskadó ember szava, hanem egy boldog ember kifejezése. Végeztünk. Korán reggel megérkezett a fiam a festékkel, gipsszel és szerszámokkal. Amíg én egy teát főztem, ők (a fiam és az unokám), a polcokat, gyorsan leszerelték a szobában, és egy nylont terítettek le. A kevés emléket, ami maradt, azokat üres dobozokba, úgynevezett „banános” dobozokba pakolták. A teázás után, minden falon keletkezett lukat betapasztottak, és elkezdték a festést. A fiam a nagy felületeket festette én az ecsettel szorgoskodtam. Szerencsére ajtót és ablakot nem kellett festeni. A mennyezet fehér lett, az oldalfal spenót zöld. Szerettem volna egy komoly szobát a lakásba, ezért választottam ezeket a színeket. Most itt ülve, érzem, hogy jó választás volt. A bordó függönyhöz, még jól is passzol, ezen színek kavalkádja. Két fotel került be ebbe a szobába és egy dohányzóasztal. A falra fel lett fúrva egy könyvespolc és pár kép, a múltból. A nappaliban eddig mindig útban lévő pianínó is beköltözött ebbe a szobába. A rég nem énekelt pianínó pár hangját is, holnap meghallgatom, a pihenésem után.

Mert itt ülhetek, abban a menyemnek is nagy szerep jutott. Délután, amikor megérkezett az ebéddel, besegített a takarításba. Nagyon sokat tett abban, hogy minél előbb élvezni is tudjam ezt a szobát, ne csak nézni. A nyomasztó hatás is elmúlt, és nem hiányzanak annyira azok az emlékek, újságok, amik eddig itt laktak. Nem tudtam eléggé hálálkodni a fiamnak és a családjának, hogy ilyen sokat segítettek ebben a helyzetben. A festékért és a többiért is szerettem volna pénzt adni, de a fiam azt mondta, hogy a papírfeldolgozóban, jó áron vették át az újságot és az egyéb papírárut. Abból vette a festéket ide, és még a barátnak is tudott adni egy keveset. Remélem, azért tudják, hogy nélkülük, talán nem is kezdtem volna hozzá semmihez és talán nem lenne egy ilyen szép új szobám.

A kis unokám nagyon elfáradt volt, de mégis nagy szeretettben vált el tőlem. Ez a szeretet, biztos, hogy nem a nagy tábla csokinak szólt, amit a kezébe adtam, amikor elbúcsúztunk egymástól.

Most láttam meg, azt a tányért, amit a szomszédasszony a süteményekkel együtt átadott. Vissza kellene vinnem, de nem állíthatok be hozzá, csak úgy. Keresek egy régi, értékes emléket, amit oda tudok neki adni ajándékba...