Makrancos kísértet

Makrancos kísértet                                                                írta: Makai Attila

                                                                                              2020-10-21

Mindig csak nézőpont kérdése, hogy ki valódi, ki nem. Van akinek, az idő nem jelent semmit.

Honnan érkezünk, és merre tartunk? Talán a sors, vagy a végzet árulja el.

Egy csengetés szakítja félbe, a délutáni csendet. Egy csengetés, amire oly sokat várt Anna. Rég nem látott barátot vár, délutáni beszélgetésre. Sebes léptekkel rohan az ajtóhoz, és mosollyal telve kinyitja. Mosolygós, húszon éveiben járó fiatal fiú, Ödön állt őszhöz öltözött ruhában és széles mosollyal, a gangos lépcsőházban. A kabátja, elázott, míg ideérkezett. A ház ütött-kopott kőrfolyosóján, ma senki nem csodálta a szemerkélő eső csepegéseit, a szél bolondozását. Most teljesen kihaltnak látszódott, így a lehulló falevelek, csak saját örömükre színesedtek, és repkedtek a  csekély szélben.

• Alig találtam ide. – kezdte a beszélgetést, az üdvözlés után, miközben elázott kabátját vette le a fiú, és akasztotta a fel az előszobában.
• De végre itt vagy! Ez a lényeg. Gyere, lépj be a szobába.
• Látom, szocreállal rendezted be a szobát. – mondta körbenézve. – Ezek a ’60-as éveket idéző bútorok, ez a szoba, nem biztos, hogy a te világod. De a fotel, az kényelmes - állapította meg a fiú, mikor beleült.

A hengerezett, mésszel festett falak, valami furcsa szagot árasztottak magukból. Kicsit savanykás, és mintha édeskés lenne. A fiú nem tudta behatárolni, hogy a szag, mire emlékezteti jobban. Mintha a nagymamája ruhásszekrényét nyitotta volna ki.

Anna is leült egy karosszékbe, a fotel mellé. Szobába a fényt egy, csukott kétszárnyú erkélyajtó engedte be. A függöny nem volt behúzva, így látható volt a város esőtől elkomorodott házai, és a forgalom. Külön ablaka nem volt a szobának. Ezért a szoba hátsó sarkai, az esős őszi időben, kicsit sötéten hunyorogtak.

• Egy újság hirdetésben akadtam rá. Olcsón megkaptam. – folytatta a beszélgetést Anna.
• A lakást, vagy ezeket a bútorokat?
• A lakást. Ráadásul minden bútorral és értéktárggyal, amit itt látsz. A régi lakásomból, nem is kellett elhoznom semmit, csak pár ruhadarabbal jöttem. Mintha nyaralnék.
• Hát, azért egy kis felújítás ráférne. – mondta körülnézve a fiú.
• Ez volt a kikötés az adás-vételiszerződésben, csak, ez az egy, hogy nem szabad felújítani, hanem teljes pompájával kell hagyni mindent. Ezért a bútoraimat, el is adtam.
• Pompájával? Ez pompa?
• Ne kritizáld a bútoraimat, mert megharagszom. – mondta viccelődve Anna.
• És, hány szobás ez a palota? – próbált viccelni a fiú is.
• Ez az egy, de van külön konyha, fürdő, ami ebből, az előszobából nyílik.
• Hát nem egy hodály.
• Nem az, de nekem elég.

Ekkor az egyik hátsó sarokban lévő ágyból, mozgást hall Ödön.

• Nem vagyunk egyedül? – nézett hátra, a fotelból, a szemét meresztve a sötét felé.
• Csak a mama.
• Anyukádat is ideköltöztetted? – kérdezte érdeklődve Ödön.
• Nem igazán az én anyukám, de ez kusza történet. Hagyjuk. – legyintett, és próbálta a következő kérdéssel elterelni a szót Anna, erről az egészről. – és milyen fiatal házasnak lenni?
• Ne is mond. A feleségem elhagyott. Azt hittem minden rendben van. Ő mégis, az egyik nap összepakolta a cuccait és elment. Nem írt, nem hívott. Azt sem tudom, hova ment.
• Látom zavar.
• Igen persze, hogy zavar – kezdett hangoskodni a fiú.
• Ssss
• Ja, igen! – fordult hátra, megnézve, hogy a mamát nem keltette-e fel. És újrakezdve a mondatot, folytatta, majdnem suttogva. – Igen persze, hogy zavar, hisz olyan jól elvoltunk. Még a szex is kimondottan boldogító volt vele. Igaz ő vezette a háztartást, de én sokszor besegítettem neki. – mentegetőzött, mintha csak erről lehetne szó, amiért elhagyta a felesége.
• A lányok ilyenek. Néha nem tudják, mit akarnak. Azután megkapják, amit akarnak, akkor meg nem tudnak élni vele. – próbálta vigasztalni Anna, Ödönt.

Ekkor mozdult meg ismét az ágy. A kis nyekergés és takaró mozgás, eléggé vészjóslónak tűnt, mintha ébredezne a mama.

• Olyan csinos vagy. – próbálta figyelmét elterelni a gondokról Ödön udvarlással. - Olyan, szép üde és mosolygós vagy. Mi a titkod?
• Köszönöm! – igazította meg a haját Anna.

Ekkor horkantást hallanak a sarokból.

• Mindjárt felébred. – szögezte le Ödön hátrasandítva.
• Igaz, már itt lenne az ideje. – nézett karórájára Anna.

Ekkor mama kikelt az ágyból, semmit sem szólva, egy fekete kendővel a fején, ami úgy néz ki, mintha fekete takaró lenne, ami egészen a földig ér. Olyan kendő, amit régebben az apácák hordhattak. Ödön a gondolataiban keresgél, valami filmutalást, ahol ezt látta. A mama arca, mintha fluoreszkálna, tűnik elő, a fekete öltözetből. Átmegy a szobán. A séta közben a ruhája nem mozog, mintha suhanna. A földig érő szoknya alá, nem lehet belátni, szorosan leér a földig, így nem lehet látni, hogy lépdel, vagy repül. Átér a szobán, és az ablaknál megállva, figyeli a szemerkélő esőt és kocsi forgalmat.

• Csókolom! – próbálkozott Ödön, kicsit hangtalanul. – Nem akartam felébreszteni. – magyarázkodott.

Az idős feketeruhás hölgy, nem fogadta a köszönést, csak nézett ki az erkélyajtón.

A fiú már szóvá is akarná tenni, hogy miért nem köszön vissza, amikor Anna azt mondja:

• Hagyjad. Ő annak köszön, akinek akar.
• Nem is mondtad, hogy ketten költöztetek ebbe a lakásba.
• Ketten? Egyedül! Ő, már itt volt. – mondta Anna magyarázatul, mintha a fiúnak tudnia kellene az egész történetet.

A fiú csak csodálkozva néz Annára.

• Az előző lakó itt hagyta?
• Nem. Ő az előző lakó... - a fiú ezt nem értette először, utána, mintha fény bukkanna elő gondolataiból, folytatta a kérdezést tovább.
• Akkor, eltartási szerződésbe vagytok?
• Nem. Én megvettem ezt a lakást, egy hirdetés alapján. Minden ingó vagyonnal együtt. Amikor ide akartam költözni, akkor derült ki, hogy nem kellenek a bútoraim, hisz itt vannak. Eladtam az összes bútoromat, és egy-az egyben ideköltöztem… - Anna folytatta volna az elbeszélést, de az idős hölgy megfordult, és egy nagytükörhöz lépett. Leült a vele szemben álló karosszékbe.

A régi, félalakos tükörnek, mintha elefántcsontból faragták volna ki a rámáját. Alabástrom fehéren fénylettek, a különböző mitikus minták, amik kézi faragványoknak tűntek. Az idős hölgy a tükör előtt nézte magát, közben a haját igazítja. Ödön ezt látta, és le sem tudja venni a szemét az idős hölgyről. Valami varázslatot lát, a tükörben. A tükörből visszatükröződni, nem az idős hölgyet látja, hanem egy fehér ruhás fiatal hölgyet. Ödönnek leesett az álla. Ez biztosan, egy mágikus tükör. Ámulatában Annát faggatja az öreg hölgyről, hogy közben az idős hölgyet nézi.

• És hogy került ide? Hány éves?

Az idős hölgy, a fiúra néz, megvető szemekkel, és hirtelen iramodással átsüvít a szobán. Az ablak előtt fekete füstté válva, áthalad az ablaküvegen, és eltűnik a semmibe. Ödön, ha eddig nem csodálkozott eléggé, akkor most bepótolta. Tátott szájjal, a nagy erkélyajtóra mered, ahol az imént, az idős hölgy távozott, füstté válva.

• Ez mi volt? – húzta fel lábát, összegömbölyödve Ödön, mint aki támadástól félne.
• Á semmi. Elment sétálni. – harapott bele egy süteménybe Anna, amit az asztalon lévő tányérból vett el, és teli szájjal folytatta. - Ilyenkor, egy kis időre egyedül vagyok. Utána minden előzmény nélkül visszajön. Már megszoktam. Ő nem bánt engem, én nem bántom őt.

Ödön, nem tud magához térni. A gombócot a torkában érezve, nagyot nyelt. Mi történt? Valóság, vagy illúzió? Félve, suttogva kérdezi meg Annát:

• Kísértet?
• Mondhatjuk annak is. – közben ette tovább a süteményt

Ödön, nagyot nyelt másodszorra, mintha az előző kevésnek bizonyult volna..

• És nem félsz?
• Nincs mitől. Ő nem bánt. – maradt nyugodt a hangja Annának.
• De éjszaka…
• Ne gondolj rosszat a mamáról. Eléggé türelmes, és ahogy látod, eléggé szótlan. Jól elvagyunk.
• De…
• Nincs de… Nem kérsz sütit?

Ödön idegesen a sütis tányérból kivett egyet, és egy kicsit beleharapott a sarkába. Csodálta, hogy Anna, milyen nyugodtan fogadja az egész történetet. Belegondolt, hogy mennyire fél, a szellemektől. Már gyermekkorban is félt, és amikor a „Szellemirtók” filmet látta, tanulta meg, lehet, hogy rosszul, hogy mit kell tenni a szellemekkel. Szakemberekkel, el kell távolítatni őket. Ettől kezdve, nem félt annyira a szellemektől, azt gondolta, hogy mindennek meg van a szakembere, akik, bármikor kiradírozhatják, az oda nem illő ceruzarajzot, a szellemet.

• Jaj! Elfelejtettem a teát. – ugrott fel Anna és kisietett a konyhába. Nem várta meg, míg Ödön igent mondjon. Amúgy is látni lehetett rajta, hogy teljesen el van veszve, a gondolataiban.

Anna, amikor kilépett a szobából, Ödön a telefonját elővette és remegő kézzel, a különleges tudakozót hívta.

• Tudakozó? – suttogta a telefonba. – Szeretnék egy telefonszámot. Szellemirtó… nem viccelek, kérem. Nincs olyan, hogy szelleműző, szellemirtó, vagy szellemlátó? ... Igen-igen… a számát kérem.
• Erősen szereted? – jött a kérdés a konyhából.
• Igen – harsogta ki, miközben tárcsázta a kapott számot. Majd a telefonban folytatta sugdosva. – Igen, kérem. Itt vagyok egy lakásban. – állt fel a fotelból, kissé idegesen és sétálgatni kezdett. Olyan helyre menve a szobában, ahol Anna nem hallhatja meg a beszélgetést. - Egy szellem most suhant ki, füst képében az ablakon… Miért gondolja, hogy viccelek. Jöjjön el, és megláthatja. Nemsokára visszatér… Igen itt maradok… Nem… Igen, csak jöjjön… Kifizetem… Egy barátom a tulajdonos… Nem ő, hanem egy öregasszony. Jöjjön már… a cím… – lediktálta a címet, majd letette a telefont. Mélyen a zsebébe csúsztatta. Ekkor ott állt a tükör előtt és belenézett. Milyen tükör ez? Ott áll előtte, de mégsem látja magát benne? A mögötte lévő bútorokat és falakat igen, de emberi alakot nem. Valamilyen mágikus tükör lehet, ez már biztos. A csodálat hatásától, nem tud ellépni, a tükör elől. Nem is hallotta, hogy Anna, a teával belépett a szobába.
• Ugye szép? – kérdezte Anna megtörve a csendet. A fiú hátrakapta a fejét, úgy nézett Annára, mintha lebukott volna lopás közben. Ahogy meglátta Annát, a vonásai lassan megnyugodtak.
• Igen nagyon. Ugye nem próbáltad ki?
• De kipróbáltam, de én sem látszódom benne, úgy, mint te. Szerintem, csak a mama látszódik benne, ja és a bútorok.

A fiú, egy kicsi ideig nézte még a tükröt, majd odaült Anna és a tea mellé. Teát öntött Anna, és teljesen másról próbált beszélni. Az időjárás szépségei, és az évszakok viccelődéseiről.

• Látod, tegnap nyár volt. Ma ősz. A szemerkélő, egész napos eső, feledteti a nyár kánikuláját, és sötétebb öltözékbe bújtatja a várost.

Ekkor érkezett vissza mama, mintha végszavat kapott volna egy színházi előadáson. Pont olyan hirtelen érkezett, mint ahogy elment. A fekete füstből, elősuhant fekete, földig érő ruhájában. A fiú kezében, megállt a teás pohár. Anna, szürcsöli tovább a teát, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy szellem lép a szobába. Ödön letette a csészét, hogy az ámuldozása miatt, nehogy leöntse magát, vagy kiessen a kezéből a csésze. A fiú félelme miatt, mentegetőzni kezdett.

• Kérem, ne haragudjon! - kérte az elnézését. Az idős hölgy egy pillanatra megállt, és a fiúra nézett. A fiú kis erőt vett magán és folytatta - Csak azt akartam megtudni, hogy milyen régen lakik itt, ebben a lakásban. – az idős hölgy, elfordította a fejét, és az ágyához suhant.

Anna, próbált a fiúval tovább beszélgetni, de szemmel láthatóan az idős hölgy jobban érdekelte Ödönt. Az idős hölgy, mintha meggondolta volna magát, az ágy mellől visszafordult, és leült a tükör előtt várakozó karfás székre. A tükörben, magát nézi, mint fiatal fehér ruhás hölgy.

Csengetnek…

Ödön, előveszi telefonját és megnézi az időt rajta, majd idegesen, az asztalra teszi a telefont. Anna ment nyitni ajtót. Az ajtóban, egy sámán kinézetű férfi kér bebocsájtást.

• Igen, mit szeretne? – kérdezte Anna az idegentől. Az idegen meghajolt, majd félhangosan megszólalt.
• Engem, ide hívtak.

Ödön a bejárati ajtó felé igyekezett, és a beszélgetésbe beleszólt, mielőtt Anna azt mondta volna, hogy nem hívta magát senki.

• Én hívtam, az urat. –

Anna furcsálló arccal nézett az odaérkező Ödönre, aki a jövevénnyel kezet fogott, közben Annához súgta – Nem lesz gond.

Az idegen férfit betessékelte a szobába és Anna kezéből a bejárati ajtó kilincsét kivéve, becsukta az ajtót. A férfi, nem sokat nézelődve, hozzákezdett, az előkészületekhez. Legelőször, egy fényképezőgépet vett elő.

• Mi, ? – kérdezett Anna Ödöntől
• Én hívtam, hogy a szellemtől megszabaduljunk.
• Meg se kérdeztél? – nézett lopva az idős hölgyre Anna.
• Csak jót akartam neked. – próbálta nyugtatni Annát, a fiú.
• Tudod is, mi a jó nekem?

A férfi, egy fényképezőgéppel, az idős hölgyről készít képeket, ahogy a tükörben, magát nézi. Ezen az oldalon idős, fekete ruhába öltözött hölgy, a tükör másik oldalán, egy fehér ruhába öltözött fiatal lány. Három, négy kép után, visszanézte a képeket, és bekapcsolt állapotban egy szekrényre tette a gépet. A batyujából, különböző növényeket, és egy tálat vett elő, amit a földre leterített kendőre pakolt. Szépen elrendezi, közben, néha odales, az idős hölgy irányába.

• Azt tudom, hogy neked erre van szükséged.
• Mit tudsz te? – sandított az idős hölgyre Anna, mint aki félne egy kicsit.
• Látom, hogy nem vagy boldog.
• Mit tudsz a boldogságról? – a fiútól elfordulva, véletlenül meglátja, amit a férfi kipakolt: a kendőt, a tálat, a növényeket. – Maga, meg mit csinál? – kérdezte a férdit.

Ödön válaszol.

• Mindjárt kezdi a szelleműzést.
• Most? Itt? De nekem jó volt itt lenni, vele.

Ekkor az idős hölgy hátranézett, a veszekedőkre. Anna felé, egy kis mosolyt eresztett el. Az idős hölgytől, ez volt az első mosoly talán, amit kapott. Anna visszamosolygott, kicsit zavartan. A szelleműző közben, a növényekből tépett elegyet, beledobta a tálba és valamilyen port dobott a halom tetejére, amitől fehér füst, és lobogó tűz gyúlt a tálkában. Halk mormogó hangon, belekezdett a kántálásába. A füst, elkezdett nőni. A fiú és Anna csak figyelték, hogy mi fog történni. Anna láthatóan félt, ezt a fiú látta és megfogta a kezét. A füst, egyre nagyobb lett, ahogy a kántálás hangereje nőtt. Az idős hölgyet nem érdekelte, hogy ők hárman mit csinálnak. A tükör felé fordulva, saját magát nézte benne. A füst elérte a mennyezetet, majd gomolygott tovább a szobában. A szelleműző kántálja zsolozsmáit. A füst erejével és énekekkel próbálja vezetni a lelkeket, a helyes irányba. Az egész szoba már megtelt a füsttel. Már senki nem látszik. A tálkából, fehér éles fény tör elő, egy csattanás kíséretében, ami áttetszik a füstön. Utána mélységes csönd.

Nincsenek hangok. A kántálás és minden külső hang megszűnt. A füst, már nem képződik, és mintha oszladozni kezdene. Eleinte nem észrevehetően, utána egyre erőteljesebben szétoszlik a füst. A kintről beigyekvő fény, már a bútorok körvonalait keresgéli. A szobában nincs senki, csak az idős hölgy, aki a tükör előtt a fekete kendő alól kilógó haját simogatja. Eltűnt a kántáló szelleműző, Ödön, és Anna is. Ami maradt utánuk, egy telefon az asztalon, és egy fényképezőgép a szekrényen, ami be van kapcsolva. Lehet látni a gépen, hogy mit fotóztak vele. A kép az idős hölgyet ábrázolja, amint a tükör előtt ül karosszékén, és nézi magát a tükörben.

Az asztalon, egy újság, ami a hirdetési rovatnál van kinyitva. Egy hirdetés be van karikázva. A jelige:

„ Lakás olcsón eladó, kikötéssel”

Egy idős hölgy mondta, egy beszélgetés folyamán „Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak, és nem is tudnak róla. Hisz, ha az álmaid feladod, meghalsz! Merjünk álmodni”