Megragadt gondolat

Megragadt gondolat                                                             írta: Makai Attila

                                                                                              2020-04-10

A nyár napsugarai, még nem melegítették az orvosi rendelő ablakát, de a tavaszi, kissé hideg idő, be-bekiáltott a bukóra nyílt ablakon. A váróterem, fehérre festett falai között várakozó betegek, a neonlámpa fényénél remélték a bebocsájtás felszabadító érzését. A gyerekrendelő, máskor oly hangos váróterme, most csak csendesen leste a rendelés végét. Már, csak két utolsó beteg várakozott. A doktornőnek, ma már sok beteg mondta el panaszát és ma már sok vényt nyomtatott ki a nyomtató. A doktornő az órájára nézett. Gondolatai már kuszán, a délutáni dolgait merte listába tenni. De tudta a doktornő, hogy még ezt a két beteget is le kell rendelni és csak ezután jöhet bármi az életéből. Tudta, hogy a következő tini, aki már sokszor vette igénybe az orvosi rendelőt, mint lógást palástoló védőgátat, mindjárt betoppan. Még elbúcsúzott az előző betegtől, aki nyitotta az ajtót. Várta, hogy szakadt nadrágjával a lógós belépjen, de helyette, mint egy űzött vad, ki eltépte láncait loholt be egy jól szituált nő. A doktornő, még emlékeiben keresgélte, hogy ki is lehet, amikor nagy iramban elkezdett beszélni.

- A doktornőhöz lenne egy kérdésem! - választ nem várva bele is kezdett. - Doktornő! Ugye tudja, hogy én szoptatok?

A Doktornőnek pillanat alatt eszébe villant, a kisbaba, akit a tanári diplomás anyuka gondozott. Bár az anyuka már meglepte őt pár furcsa, értelmetlen kérdéssel, de mindig próbált, a Doktornő, a legjobb tudása szerint válaszolni.

- Igen tudom!

Ebben a pillanatban, minden idegszálával az anyukára és a torkából feltörekvő kérdésére összpontosított.

- Jó. – nyugtázta az anyuka. - Lázas vagyok. Nem fog felforrni a tejem?

A doktornőből, lehet, hogy az egész napos fáradság miatt, előtört a nevetés. Ezt palástolni szerette volna, ezért a két tenyerébe fektette arcát, de a nevetést nem tudta abbahagyni. Az asszisztens az asztalától elfordulva, mintha a tejfehér ablakon átlátva az emberek arcát kutatná nevetett a kérdésen. A diplomával rendelkező anyuka, nem értette az önfeledt nevetés indokát, de várt a válaszra. Doktornő, az első megrendítő sokkból ocsúdva, próbálta magyarázni anyukának a felmerülő választ.

- Anyuka, ugye tudja, hogy a tej körülbelül 100 celzius fokon kezd el forrni? Ha ön 45 fokos lenne, akkor már halott lenne.

Az anyuka, még most sem elégedett meg a válasszal, és kérdőjelként az ajtóban állva, faggatta tovább a Doktornőt. Az asszisztens az előző választ hallva, a nem átlátszó ablakon való nézelődést felcserélte, a porcicák keresésével, a nyomtató mögött, közben, még a könnye is kiszaladt a nevetés közben. A Doktornő, érezte, hogy az anyuka vár még valamiféle választ, ami világosságot teremt abban a kérdésben, ami miatt képes volt, még a napját is feláldozni, hogy a Doktornővel találkozhasson. A Doktornő, még mindig azt latolgatta, hogy nem viccel –e vele az anyuka, hisz diplomás létére, az emberi anatómiát, biztosan jobban áttekinthette tanulmányai közben, mint a 3 elemit végzett, úgynevezett bányalovak, akik írni és olvasni tanulhattak meg. Az anyuka várakozott. A doktornő drasztikus mondatra szánta el magát. A ruhán keresztül megfogta az egyik mellét, és csak annyit mondott:

• Anyuka, ez nem zacskó, ez mell…

Derűs nevetés követte a választ, hisz az asszisztens, mint a Lipicai ménes legszebb lova, felnyihogott, és nagy levegőket véve, az asztalon pihent karjaira vetette magát. Mintha zokogott volna, rázta a röhögés.

Az anyuka megköszönte a választ és hazaindult. Még percekig nem tudtak magukhoz térni a megrázkódtatástól, de ahogy csendesült a nevetés, a Doktornő, csak annyit mondott:

- Lehet, hogy megragadt egy gondolat…