Miért sírunk, ha nem fáj semmi?

Néha jó sírni...

Miért van az a pillanat, hogy jobb nekünk egy bezárt szoba félhomályában, a takaró alatt, vagy az esőt bámulva, az érzelmek viharával kacéran szembenézni, és könnyeket ejteni?

Miért van az, hogy egy megsárgult fénykép, egy mondat, egy emlék oly könnyáradatot képes hozni az életünkbe, hogy nem ismerünk magunkra?

A megható filmeket is azért nézünk, mert életben akarjuk tartani a szerelmet? Az emberséget? Az emlékeket?

Fel sem tett kérdésekre, hogyan lehet választ adni? Hogy kell, az élményekből szőtt fátylat összehajtogatni? Lehet, hogy nem kell eltenni, a szekrény mélyére. Lehet, hogy csak el kell gondolkozni, hogy kik is vagyunk, és mit kell tenni a boldogságért, a saját boldogságunkért.

Sok ember, önfejlesztő körbe, vagy pszichológushoz jár, azt remélve, hogy megtalálja magát. Amit el sem veszített, csak háttérbe szorult. A mindennapos hajtás a jelenben, a jövőért, a múltból hozott jól, vagy rosszul megtanult válaszok alapján, segít elfelejteni, hogy kik vagyunk. Honnan jövünk, merre tartunk. De ez a segítség káros.

A magunkba nézés segít hinni, hogy a szerelemben összekovácsolódnak életek? Talán ennél többet is ad. Mert nemcsak a szerelemről szól az élet. A választásainkról, a kérdésekre adott válaszainkról…

Vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk.

A sírást szégyellni? Talán tilos lenne…

Miért sírunk, ha nem fáj? Evvel kezdtem az írást, és ugyanúgy nem tudom a választ, mint az írás elején…