Mikor leszek...

Mikor leszek…                                                                                 írta: Makai Attila

                                                                                                          2020-11-08

Annyira könnyű a gyermeknevelés! – mondják sokan, akiknek babycsősz segíti a munkáját, hisz csak annyit tölt a gyermekével, amennyi időt rászán. Akinek nem segítik a munkáját, az a szülő kissé felkötheti a nadrágját.

Az egyik este, a 12 éves kisfiam, erős kérdéssel állt elém. Egy olyan kérdés, ami megrengette apai úgynevezett, gondatlan életem. Amire számíthattam volna, mégis meglepett.

Annyit lehet hallani, hogy a lányok kislányból nagylánnyá lépnek elő. A nővé cseperedés, ilyen szépen kerül az asztalra, a beszélgetések során. Pedig jelentős fájdalmakkal és nehézségekkel jár ennek a folyamatnak az megélése. Úgy ő, mint a családja részére. Senkit nem szeretnék untatni, vagy elborzasztani a szörnyűség taglalásával, ezért bele sem kezdek.

A fiatal fiukat, valami teljesen más érdekli ebben a kórban. A kisfiam is ezzel a kérdéssel keresett fel, este lefekvés előtt, persze úgy, hogy a feleségem, vagy testvérei ne hallják meg. A titkos beszélgetés egy kérdéssel kezdődött:

                                               „Apa, mikor leszek nagyfiú?”

Őszintén próbáltam, azokat a gondolatokat összeszedni, amit csekély tudásom birtokában volt. Nehéz volt erről beszélnem, hisz a szüleimmel, anno én nem tudtam megbeszélni ezeket a témákat. Csak érzékeltetném, hogy mennyire kerülték a témát. 5-6 évesen, amikor rákérdeztem, azt válaszolták: „Ez nem a te dolgod…” 12 évesen került elő ismét a téma, amikor a válasz egy pofon volt. 14 évesen leszögezték, hogy „Az a lényeg, gyereket ne hozzál haza…”

A szüleim által, az lett belém kódoltatva, hogy nem szabad erről beszélni. De a gyermekem törékeny lelkét, nem volt szívem elterelni, vagy sűrű felhőben tartani, és azt sem szerettem volna, ha holmi durva pornófilmek, vagy butácska barátok gondolataiba vezérelt blablából kellene megtudnia, hogy mitől lesz a fiúból férfi. Hogy mi az a pont, amitől elmondhatja magáról, hogy már nagyfiú.

Ezért egy hosszú „Ő” betűvel kezdtem a mondatot, ami viszont elég hosszúra sikeredett. Másból nem is állt, mint azaz egy darab "Ő" betű. És persze egy pont a végén jelezte, hogy hol lett vége a markásan, és sok pontból állóan megfogalmazott mondatnak. Bevallom meglepett. Meglepetésemben, kissé dadogni kezdtem volna, ha végre egy szó is el tudta volna hagyni, a beszédéről, oly híres számat. Ismét egy hosszú „Ő” betűvel kezdtem a mondatot, de láttam, hogy ezt a mondatot, már hallotta tőlem, ezért lassan belekezdtem volna a mondandómba, ha nem rekedtem volna meg magamban. A kérdőjelek telerakott sűrű erdőből, nem tudtam kitalálni. Mit mondhatnék? Milyen mondattal kezdjem a téma kezdetét? Az Ő betűkből is kifogytam. Most mi lesz? Ha nem este lenne, és nem lennék ilyen fáradt, talán belekezdtem volna, valami sűrű, homályos mondatba, amitől mindent megtudhatott volna, kivétel azt, hogy mitől lehet nagyfiú.

Magam mellé ültettem. Az érdeklődő szemeibe néztem, és lassan elkezdtem beszélni. Legelőszőr megkérdeztem tőle, hogy pontosan mire kíváncsi. Ahogy beszélt, eszembe jutott, amikor én is hasonló gondolatoktól, és gondoktól ültem szemben a tükörrel. Az egy órás beszélgetés után, láttam a fiamon, hogy megelégedve a válaszoktól mosolygósan ment a szobába. Azért mindenkinek megmondhatom, hogy több volt a felelősség, és a tudatosság kihangsúlyozása, mint a többi részlet megbeszélése. Remélem, a nagyfiúvá, vagy férfivé válás pillanatában, emlékezni fog, amit tőlem hallott.