Mosolygós napom

Mosolygós napom                                                                                            írta:Makai Attila

                                                                                                                        2014-04-24

A mai nap az időjárásnak is köszönhetően eléggé feszültek voltak az emberek. Sok karambol, sok anyázás... Egész nap úton voltam. Én is feszült lettem, de elhatároztam, hogy nem érdekel. Nem érdekel a külföldi autósok száguldozása, nem érdekel a vörös fejjel ordítozó, idős hölgy, aki nem adta meg nekem a jobb kezet, és majdnem karambolózott velem. Persze, ordítva állította, hogy balkéz szabály van...Nem érdekel, a bokorban meghúzódó trafipaxos rendőr sem... Nem érdekel az utak állapota, amit nemrég aszfaltoztak le és már megint fel van törve...Nem érdekel a sok szenny...Kitaláltam, hogy boldog leszek, és még a gyalogosokra is rámosolygok. A kocsi ülését beállítottam, és a lélegzésemet is lecsendesítettem. Minden szabályt betartva elindultam haza a 23.kerületből. Kb 1 óra volt az út haza. Nagy élményeket szereztem autóstársaimnak. Volt olyan helyzet, hogy a maximum megengedett sebesség jelzőtábla csak 40km/h- át mutatott, és én merészeltem a Fradi pályánál, a körúton 40- nel menni. Pár autósnak eleredt a nyelve, és az őseimre szórták az átkokat. Így kértek meg, hogy menjek gyorsabban, de én nem ordítottam, és nem kérdeztem meg, hogy az anyukáját, melyik utca sarkán találhatjuk meg, hanem mosolyogtam rá, és továbbra is 40-nel hasítottam az aszfaltot. Kiderült, hogy jól tettem, mert a rendőrők a csillagvizsgálónál, nem csak a csillagokat vizsgálták, hanem az autók sebességét is. És minden gyorshajtóra ők is mosolyogtak. Bár nem hiszem, hogy hasonló okból mint én. Amikor lekanyarodtam a körútról a kereszteződésnél átengedett gyalogosokra is rámosolyogtam. Volt közöttük, aki nem hitt a szemének. Csodálkozott, hogy átengedik őt és még mosolyognak is rá? Olybá tünt, hogy annyira megilletődőtt, és zavarba jött egy idősebb hölgy, hogy nem mert átmenni az úton. És amikor elmentem mellette mosolyogva, sokáig nézett utánam, találgatva, hogy melyik sárga házból szabadulhattam. Hazafelé megálltam az önkormányzatnál. Volt egy kis dolgom. De nem dulva-fulva léptem be az épületbe (mint ahogy szoktak), hanem nagyot köszönve. Az ott ülő biztonsági őrők felálltak üdvözlésemre, és eligazítottak. Végig viszonozták mosolyomat. Szegény előadó hölgyet sajnáltam, mert a mosolygásom miatt, nem tudott koncentrálni a munkájára, és kétszer is elrontotta a papírokat. De a végén sikerült. Mindennel végeztem. Az épületből kifelé tartva, mosolyogva elköszöntem. A biztonsági őrők felállva, majdnem szalutálva intettek búcsút nekem. Hazaérve a liftnél találkoztam egy keveset látott szomszédommal, és kedvesen jobb kedvre derítettem, pár szóval.
Miért nem vagyunk hozzászokva, hogy mosolyogjanak ránk? Hogy kedvesek velünk mások? Miért van az, hogy hölgyek azt hiszik, ki akarok kezdeni velük, mert kedves vagyok hozzájuk? Sok kérdés van még...De egy fő kérdés motoszkál bennem! A sok munkahelyi és családi csatározás nem lehet hogy azért van mert elvadultunk?